Nem véletlen, hogy ha a sörök ár-érték arányáról van szó, szinte kizárólag az olcsó sörökről beszélünk, mert a drága tán meg se éri az árát.
A fogyasztót nyilvánvaló nem érdekli, hogy a sörgyár vagy a sörfőzde mennyi hasznot húz egy-egy palack sörön. Számára az a legfontosabb szempont, hogy a vásárlásra szánt pénzéért a legjobbat kapja.
Ez az elvárás akkor is igaz, ha százkilencvenért egy akciós olcsó sört vesz, de akkor is, ha egy harmadliteres magyar kézműves sörért ad ezernyolcszázat. Vagyis olcsósága ellenére érezheti, hogy rossz üzletet kötött egy TESCO gazdaságos sör vásárlásával, ahogy érezheti az ellenkezőjét egy igencsak drága Brewski beszerzésével.
Az emberek utólag persze szeretik igazolva látni döntéseiket, és ekkor kerül elő az ár és az érték arányaira való hivatkozás. Érdekes, hogy ez ritkábban fordul elő, ha egy csomó pénzt adtunk egy számunkra csalódást okozó drága sörért.
Ha viszont a jellemzően dobozos, importból származó, többnyire kétszáz forint körüli összegért vásárolt sörről van szó, mindig előkerül az ár és a minőség összevetése. Aminek azért nincs semmi értelme, mert egy sör vagy ízlik az embernek, vagy nem.
Vagyis vagy van határozott sörízlésünk, vagy nincs. Ha nincs akkor mindegy, hiszen nyilván a költségtényező alapján választunk és döntésünkkel mindenképp elégedettek leszünk, hiszen az olcsóság nem feltélen a silányság szinonimája.
Ha viszont ízlésünk alapján preferálunk bizonyos söröket, biztos előkerül az ár és a minőség összevetése. Ha az előbbi – azaz az ár – alapján döntünk sincs semmi baj, hiszen elégedettek leszünk, akkor is, ha ízlésünk rovására teszünk némi engedményt, a jó árnak köszönhetően érezzük, hogy remek vásárt kötöttünk.
Ezt a szemléletet pedig nyugodtan fogadják el azok, akik nem tesznek be a kosarukba egy sört, csak azért, mert olcsóbb, akik az ár és érték összevetésekor mindig az ízlésük javára döntenek.
