1997. február 3-án meghal Hrabal. Tíz évvel korábban ’87-ben, harminckét együtt töltött év után elhagyja a felesége. Meghal. Ha azt mondjuk Hrabalra, hogy csoda, az asszony is csoda. Itt a neve, ne hagyjuk névtelenségben: Eliska Plevova. Hrabal utolsó tíz éve – sikerek ide, sikerek oda, meghívások, díjak és sörök az Aranytigrisben amoda – a gyötrelem maga. Harminckét év után nem könnyű egyedül maradni. Eliska töretlenül hisz Hrabalban. Hihet is, kéziratból ismeri az olvasó elé évtizedekkel később kerülő világhíres regényeket. Azt mondja neki: Bohumil, ne menj dolgozóba, írj. Eltartalak, csak írj. Ez történik. Negyvenkilenc, amikor megjelenik első könyve, egy elbeszéléskötet. Siker. Egy évre rá a következő. Ájult siker. Ettől begörcsöl. Képtelen írni. Egy évre leáll, aztán érkezik a „vonatok”, ami a hírnevet hozza magával. Film, díjak, Oscar. Bejárja a világot. Az összes nagyvárost, Berlin, London, New York, Párizs, Bécs, viszi, repíti a Szigorúan ellenőrzött vonatok elképesztő sikere. Minden, ami csak kell. Éppen ebből van elege. Érdekes, de van ilyen. Az íróé magányos szakma. A folyamatos parádézás, a nyíltszíni tapsok, a vasfüggöny a színészek, a politikusok és a brókerek privilégiuma. Hrabal írni akar. Töltekezni. Lenni, ahogyan addig is. A hatvannyolcas „emberarcú szocializmus” aztán odaver a szabad szellemnek, az elfogadó kultpolitikának. Hrabal szilencium alá kerül. Megtanulhatja, a siker viszonylagos valami, ha a politika bilijében születik. Kivágják a könyvesboltokból, a könyvtárakból. Visszatér az asztalfiókhoz, van gyakorlata. Meglép Prágából. Ki a természetbe. Hétvégi kisházat vásárol a hegyekben. Fát gyűjt, gombászik, figyeli a vadakat, nézi a madarakat, lesi, a fű hogyan nő, hogyan szárad el. Élvezi a létet. Élvezi Eliskát. A nyugalmat, az állandóságot, a kiszámíthatót. Kirekeszt minden meglepetést, erőszakos vendéget, mézre mászó irodalmi libát, híres ember interjújára vágyó újságírót. Elhajt mindenkit, akit lehet. Dolgozik. Ír. Az író dolga. Közben a művek is dolgoznak. Ez a művek dolga. Nem tervel király lenni, sem milliárdos, de nem terveli azt sem, hogy az Írószövetség góréja legyen. Ő csak író. Mindenki menjen a búsba. Aztán újra Prága. Felesége meghal. Jön a bársonyos forradalom, benne a Hrabal-reneszánsz. Na és April Gifford, egy amerikai lány, cseh szakos egyetemista, a hozzá írott levelek, az utolsó fellángolás és az utolsó megrendítő információ (a legutolsó abszurd zsurnalisztatalálmány előtt „galambetetés közben kiesett a kórház ablakán”), a szinte mellékesnek tűnő vallomás a Levelek Áprilkának című kötetben az érintettségről. A besúgásról. Ha őszinte akarok lenni, azt mondom, tizedannyira nem rendített meg, mint Tar Sándor esete. Az már igen, hogy a vallomás és a halál közt eltelt öt évben szinte nem írt érvényeset. Egyikük sem. Talán az ég ezzel büntet ilyenkor.
