Ha az ember kocsmába jár, ne csodálkozzék, ha csúnyán beszélnek vele, vagy mint esetünkben, hogy kioktatják. Nem! Nem az ivócimborák közönségességére gondolok, hanem hogy a kocsmák, amik esetünkben ténylegesen ivóhelyek, ahol a legegyszerűbb italok a legkelendőbbek és az egymást jól ismerő vendégek sem válnak barátokká, csak kocsmai duma partnerré, kapcsolatuk csak arra az időre szól, amit a kocsmában szomjuk oltásával el, de öltenek.

Kocsma és ital választásuk legfontosabb szempontja az ár, többnyire pontosan tudják, hogy mennyi pénzt szánnak a napi „betevőre”, de azt viszont nap mint nap szorgalmasan elisszák. Viszont annak ellenére, hogy fizetésük nem kis részét hagyják a kocsmában, sok tiszteletet a csapostól nem kapnak.

A legutóbb is, mikor a szokásos „buszváró” sörömre tértem be a, közeli temető okán Sírásónak gúnyolt kocsmába, épp az apró termetű, teltkarcsú, harmincas pultos oktatta ki, a korkülönbség alapján az apja is lehetne törzsvendéget.

– Ha az ember a kocsmában van, nem siet, van ideje, úgy, hogy ne mutogass nekem, hogy jöjjek már és szolgáljalak ki, hogy hány sört kérsz, hanem várd meg nyugodtam, amíg befejezem a telefonálást! Amúgy sem lehetsz már szomjas, szóval várd ki a sorodat! 

A pasas megbocsájthatatlan rózsamintás bermudájában és a hozzá viselt kockás ingében, nem is győzött bocsánatért esedezni, és a Sírásóban szokatlanul magas borravalóval kiengesztelni a vérig sértett alkalmazottat.

Végre kikérhettem a sörömet, de ezúttal egy fillér borravalót sem adtam. Majd legközelebb megfizetem a tandíjat, ha engem is kioktat – gondoltam.