A történetírók szerint, már az első kocsmában is zene szólt. Persze nem gépzene, hanem az élő, ahogy ma mondanánk. Nem is lehetett másképp az ókori kultúrákban, hiszen a a rádió , a lemezjátszó és a magnetofon feltalálásra még évezredeket kellett várni, nagyjából a huszadik század elejéig. A kocsmazene többnyire „egyszemélyes” zenekart jelentett: leginkább pianistát, vagy hegedűst, a jazz „feltalálása” után a hegedű és a bendzsó duóit és előkelőbb táncos helyeken a szalon-zenekarokat.

A Magyarországon egykor oly divatos ötórai tea, vagy az éjszaki bárok sem volt elképzelhetők élő zene és persze alkoholfogyasztás nélkül. Olyan zenészek karrierje indult az éjszakából, mint a zongorista Cziffra György, vagy a dobos Kovács Gyula. A hatvanas években aztán a zenegépek (jukeboxok) vették át a zeneszolgáltatást a vendéglátóhelyeken. A legnagyobb gyártóról, Franz Rudolph Wurlitzer-ről elnevezett eszköz minden magára valamit is adó „kocsmában” felbukkant. A pénzért működtetett gépek repertoárja több mint száz kislemezből állt, de bizony olykor egy-egy tréfás, vagy italtól mámoros vendég akár tízszer is lejátszatta a géppel a kedvenc nótáját.

A wurlitzer átvette a hatalmat és használata egészen a nyolcvanas évekig tartott, amikor szerepét átvette a magnetofon, később a kereskedelmi rádiók, majd a CD-lejátszók, hogy mára a számítógépnek adják át át a kocsmai zajszolgáltatást. Nem véletlenül használjuk a zajszolgáltatás kifejezést, hiszen az ember nem gépzene, pláne nem kereskedelmi rádiót hallgatni megy kocsmába, hanem a haverokkal kvaterkázni, amit nem ritkán akadályoz meg a túltolt hangerővel szóló zene.

Tapasztalataink szerint ennek lehalkítását kérni az egyik legsúlyosabb sértés a kocsmáros számára. Szerencsére azért maradtak még helyek, ahol ha egyáltalán, akkor is visszafogottan szól a „rádió” és a kocsma alapzaját a diskuráló emberek moraja és az összeütögetett söröskriglik csilingelése adja.