Azon a napon, mikor megnyílt az első kocsma, belépett ajtaján a kocsma-zenész. Kicsit ivott a pultnak támaszkodva, de csak azért, hogy körülnézve, akusztikailag megfelelő helyet táláljon magának és a hangszerének. Az első vendégek még a spicc állapotig sem fogyaszthatták magukat, mikor felcsendült az örökre oda tapadt „Új zaj”.

Nincsen kocsma nóta nélkül — ismerjük jól a szlogent — és ha hozzárittyentünk egy sejehaj-t is, hát bizonyára essay-szerűek leszünk.

Sokféle stílus felcsendült a poharazók hordóbélelt zajában azóta. Néha a háttér, máskor a főattrakció jelmezében tette emlékezetesé az estéket.

Alkohol befolyásolt történészek szerint Altamira barlang-klubjaiban kezdődött a mammutcsontzene. Bizonyítható tények tükrében az aranyásók Jig-eltek Dublin és Belfast importjaival az olajos hajópadlatokon, hegedű és bendzsó hangjaira, Alaszka környéki ívókban.

Schubert lied-jei harmatoztak elhangolt zongorákból, szép Molnárnékról és Rém-királyokról mesélve Bécsben, mígnem a Strauss család keringői el nem szédítettek baronesst és cselédlányt egyaránt.

A párizsi Montparnasse Chat Noir nevezetű lokáljában Eric Satie Megduzzadt Medúzákról és Elernyedt Embriókról hallucinált a szürrealistáknak, miközben Picasso háttereket álmodott Gyagilev gagyi balettjeihez.

Máig nem értem, hogy fértek szűk néger konyhák sarkába azok a bazi nagy Stein-way versenyzongorák, mindenestre Saint Luis és New Orleans környékén olcsó szivarok okán, turhatócsák közepén megszületett a Jazz.

Óbudán a zónapörköltek gőzében Lavottától Dankó Pistáig mindenkinek elhúzta a nótáját a cigány. A vonót jól gyantázta a beletűzött bankó. A népek mu-lattak. Krúdy álmoskönyve szerint ez nem jelent semmit. Hiszen ekkor jött divatba a világháború és a vak zongorista.

„Ott fogsz majd sírni, ahol senki se' lát ...”

– A vakok intézetében? – kérdezem gyanakvóan.

A dívák ekkor keltek fel a díványról és megtámasztották magukat egy zongorán és dalra fikadtak Marlene Dietrich-től Karádyn át Piaf-ig. Az egyik egy bőröndöt hagyott Berlinben, a másik Moszkváig lebbent, viszont a harmadik nem bánt meg semmit. De aztán inkább átmentek a mozik vásznaira, talán a Deáknéhoz, ki tudja ?

Mert a közönség mindig közönséges.

Valahol a XX. század derekán ellenállásból, társadalmi robbanásként, szexuális metamorfózis gyanánt, berobbant a rockzene. Amikor a hangszereknek merevedésük van, libidó-teljes hangszerelés.

Ez volt az első tánczene, amit mozdulatlanul ültek végig a nézők, ha kellett viszont romokká rángatózták magukat. Vezérhangszere a gitár, a kultikus hangszer. Emblematikus hat húr ...

Ez a stílus mindent magába fogadott és mindenre hatott. Variánsai számtalanok, irányzatai végtelenek. Természetesen eliparosodott a lemezgyártás konzervtermelésétől.

A kocsmazene a rock korszakban a „vendéglátós” elnevezést kapta, kicsit cinkes zöngével spékelve. Mostanában a világzene kapcakönnyei csordulnak a csizmaszárból, minden népek zenéje betuszkolva egy turinixgépbe, hadd szóljon a büfétől a szalonokig.

Majdnem mindent elmondtunk sűrű sorokban, mindenki bővítheti saját fantáziája, emlékei és ízlése szerint, de bármit is mondjunk, azóta is szól a zene a kocsmákban, presszókban, kávézókban, szalonokban és klubokban.

Zenész barátommal állok egy gép mellett, közel a pulthoz. Én Wurlitzernek nevezem ő Juke Boxnak, beledobunk egy mindig változó értékű érmét, keresünk valami szívhez szólót a hangétlapról és megnyomjuk a gombot.

– Vérzene ? – kérdezem

– Fenét, csak csöpörészik. De egyszer még belecsapunk a húrok közé. Azt meghallgathatod öregem – kacsint rám

Aztán felcsendül a zene a gép mélyéről. Elindulunk a pult felé, iszunk valamit és arra gondolunk, jobb volt ez élőben...