Van úgy, hogy az ember bekerül oda. Nem kell hozzá túl sok. Elég egy átmulatott éjszaka után két deci házipálinka, és ha közterületen, hát beszállítják.

Ébredve, a párnahuzat undok fertőtlenítőszagból és az ágyszomszédok horkolásából, könnyedén megállapítható a helyszín. A kórház nevét is elárulja egy készséges ágyszomszéd, de hogy mennyi az idő, azt senki sem tudja, hisz a kórteremben falióra egy szál se, a karórákat pedig begyűjtötték.

Pedig ez lenne az egyetlen használható információ. Fölkel hát az ember és kitaszítja az ajtót, a folyosón fényt lát, odamegy, és az ápolóktól az időt kérdezi. Megtudhatja, hogy ez most itt nem az Önök kérték kívánságműsora. Az ember ekkor – utoljára – még makacskodik. Hogy joga van tudni az időt. Ahhoz van joga, hogy visszatakarodjon a kórterembe, de gyorsan, ha nem akar az ordítozva közelítő ápolótól némi ütleget is, vagy bekerülni a rácsos ágyba, ahonnan még vizet inni, vizelni sem lesz módja fölkelni, esetleg kaphat egy koktélt is a seggébe.

Ezzel az ápolóval találkozik még az éjszaka folyamán, amikor ismét a folyosóra lopódzva végre sikerül lelesni az egyik óráról a pontos időt, és az ápoló az előbbi módon kergeti vissza a kórterembe. Aztán reggel is, amikor néhány beteg társával az ajtó körül ólálkodik, valami orvosfélére lesve, akitől megtudná, hogy mégis meddig, mi végre. Az ápoló kiszúrva őt a sokadalomból, fenyegetően rázza felé ökleit, csak ennyit mond: „Vigyázz, nagyon vigyázz, te geci!”

Az ápolót kísérő nővérek vagy takarítónők nagyon jól szórakoznak azon, hogy ő mennyire vigyáz.

Orvos persze nem jön. Csak valami reggeliféle. A szelet kenyér ismerhető csak fel biztonsággal, a rágányolt massza már kevésbé. Ám így is akad rá potyázó. Kell a francnak. Orvos még mindig sehol, fogalma sincs, meddig akarják még itt tartani. A készséges ágyszomszéd azt tanácsolja, kalkuláljon csak nyugodtan úgy, hogy a húsvétot is itt köszönti. Ő már négy napja van itt, mások még régebben.

Na nem. Azt semmiképp. Majd a viziten beszél az orvossal, aki megérti, hogy neki dolga van. Az ágyszomszéd elmosolyodik, fölteszi koszos szemüvegét, végigsimít szürkés haján: „Tudja, hányszor volt itt vizit a négy nap alatt?” Töredezett körmű hüvelykujját hátragörbíti: „Egyszer.” Leveszi a szemüvegét, hogy néhány pere múlva újra föltegye. Szemmel láthatólag jól elvan vele.

Ebből aztán ráébred az ember, hogy ha nem akar többhetes újságfecniket böngészni vagy teljesen megőszülni, jobb, ha ó is választ magának valami mániákusan monoton tevékenységet. Ez az ágytól a vízcsapig és vissza megtett ingajárat lesz. Annál is inkább, mert a száj egyre szárazabb és a szédülés is egyre erősebb. 

Az ajtónál meg ki-kileshet, hátha előkerül egy orvosféle, de az ott fekvő kolléga, akinek lábszárára egy jókora horogkeresztet tetováltak, rászól: „A faszt kóvályogtok itt. Mondtam, hogy maradjatok a picsátokon, úgysem jön. Minél jobban nézitek, annál jobban nem jön.”

Marad a korty víz és a visszakóválygás az ágyhoz.

Aztán mégis jön egy. Nem vizitel, csak jön-megy. Többen megrohanják, beszélnek, ő bólogat, ingatja a fejét. Elhárító kézmozdulatokat tesz, majd szinte menekülve elsiet. Utánarohan az ember, és a folyosón előadja, hogy fontos munkája van, holnap már késő.

Tizenegykor távozhat.

A mondott időiben nővér érkezik, s mondja az ember, hogy menne. A nevét kérdezik. Mondja. A nővér a fejét rázza. De hát a doktor úr... A doktor úr rosszul mondta, és különben is, elment. Jön-e vissza? Hogyne. Mikor? Majd.

Marad a vízcsap. Egy korty és egy lötty a homlokra. Erősödő szédülés, zsibbadás az alkarban, fokozódó elvonási tünetek. S ha beledöglik, kit érdekel?

Aztán egy ápoló, akinek függőleges forradás van a homlokán, és a magyar nyelvet csak törve beszéli, a nevét mondja. Rosszul. Nem javítja ki, rohan. „Ágynemű semmi?” Hogy mi van? A betegek magyarázzák, hogy vigye az ágyneműt magával.

Viszi. A horogkeresztes lábú még odasúgja az ajtónál: „Ha eleresztenek, dobj be egy cigit.” „Nincs cigim.”

Rekordidő alatt öltözik ilyenkor az ember, még pofát sem vág, amikor a nővér kétszáztizenhét forintot ad vissza a háromezerhétszáztizenhétből. A három bankóról már korábban letett, és rég elvégezte azt az egyszerű összeadást is, mely a még befizetendő összeggel is hétezerre rúg. Potomság, innen ki mielőbb, ez a lényeg. A vágott ápoló atyailag elvigyorodik: „Na gyere, ott zöld kapu.”

A rács lassan, apró kerekeken csikorogva tárul kifelé, még alig testméretnyi a rés, ahogy lapjával kioson és körül se nézve, sietősen elindul egy találom irányba.

(Az írás a Maláta sörirodalmi és koecsmakulturális folyóirat 1998/2 számában jelent meg.)