Amikor az Egyesült Államokban 1919. január 16-án kihirdették a szeszfogyasztást betiltó alkotmánymódosítást, az államok sörfőzési és sörfogyasztási szokásai alig különböztek Európáétól. Hogy is különbözhetett volna, mikor azt európai bevándorlók hozták létre, akik többek között a sörfőzés tudományát is otthonról hozták magukkal.

Tudva, hogy sok ír és német is akadt köztük, szinte a sör szeretete volt az Amerikába bevándorlók egyetlen közös vonása.
A törvény azonban hiába volt tele jó szándékkal, valójában szándékával épp ellentétes hatást váltott ki. Miközben a szeszfogyasztás alig csökkent, virágzott a szeszcsempészet és az illegális szeszfőzés, az utcákon bandaháborúk dúltak és sok amerikai család ekkor alapozta meg gazdagságát.

A száraztörvény idején mellesleg csak Chicagóban 4500 rendőr és finánc neve szerepelt a szeszcsempészek fizetési listáján – azaz voltak a törvénynek haszonélvezői is. Ennek azonban sokan itták meg, nem a komlótól keserű levét. Mindaddig – tisztelve az európai tradíciókat – az átlag amerikai a mindennapjai sörét frissen, a helyi sörfőzőktől szerezte be. Amerika egészen a száraztörvényig a helyi sörfőzdék országa volt, ahol szinte minden városnak megvolt – az élet egyéb, elengedhetetlen kellékei mellett – a saját sörfőzdéje. Ezek között a kis sörfőzdék között vitt véghez beláthatatlan pusztítást a törvény, hiszen legtöbbjüknek nem maradt más választása, mint bezárni az üzemet és megpróbálni elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Végül a törvényhozók is belátták a törvény értelmetlenségét, betarthatatlanságát, s az alkoholos italok közül először a sör főzését és forgalmazását engedélyezték 1933. április 7-től, még a száraztörvény decemberi, teljes körű eltörlése előtt. Természetesen az újjáéledő (legális) hazai sörfőzés nem volt képes kielégíteni az óriási keresletet. A holland Heineken felismerve a hatalmas lehetőséget, elsőként indított Európából sörszállítmányt az Újvilág felé, és a Heineken sörrel megpakolt hajó április végén már be is futott New York kikötőjébe. Ezzel a gyors felismeréssel a Heineken meg is alapozta amerikai jövőjét, hiszen mind a mai napig az egyik legkedveltebb és legnagyobb mennyiségben eladott importsör az USA-ban.

Ugyancsak gyorsan tudtak reagálni a sörfőzés engedélyezésére a nagyobb sörgyárak, hiszen nagyobb tőkéjüknek köszönhetően, a szesztilalom idején, sikeresen álltak át más termékekre. Az Anheuser-Busch például a nehéz időkben az USA legnagyobb élesztőgyára volt és pivo néven egy alkoholmentes malátaitalt is gyártott. A Coors pedig malátás tejet dobott piacra. Az alkoholtilalom eltörlése után természetesen ismét sörgyártásba fogtak, felvásárolva jó néhány tönkrement kisüzemet és rövidesen az amerikai piac háromnegyedét az Anhauser-Bush, a Coors és a Miller sörkonszernek uralták.

A legnagyobb csapást az amerikai sör minőségére egy 1925-ben született szövetségi törvény jelentette, ami előírta az ország területén forgalmazott sör maximális alkoholtartalmát. A hírhedt szesztilalom idején született rendelkezés ezt 3.9 térfogat-százalékban limitálta. Az üdítő hatást inkább temérdek szénsavbuborékkal próbálták fokozni. Persze erre is találtak megoldást: az erősebb sörök etikettjére a „malt liquor” felirat került. Ha tehát az amerikai egy jó sörre vágyott, akkor nem a kommersz söröket, hanem ezeket kereste az üzletek polcain.

A hajdan változatos kínálatú amerikai sörfőzdéket felváltotta a hatalmas gyáripar. Ennek sajnálatos eredménye magában a sörben is megmutatkozott. Amerika hozzászokott az igen alacsony alkohol- és magas szén-dioxid-tartalmú sörökhöz, amelyek tömeggyártásához, adalékként kukoricát és rizst is felhasználtak. A sörivók egy jellemzően igényesebb része, akik elégedetlenek voltak az amerikai kínálattal, az importsöröket fogyasztották.

A házi sörfőzés a szesztilalmi időket követően gyakorlatilag nem létezhetett az Egyesült Államokban, mivel ezt az 1970-es évekig – miközben a házi borászat működhetett – törvény tiltotta.

A házi sörfőzést újra legalizáló törvényt Carter elnök csak 1978-ban írta alá. Bizonyos államokban már előbb is lehetőség nyílt a házi sörfőzésre és ezzel a lehetőséggel élt Charlie Papzian is.

Első saját főzetét még 1972-ben készítette egy egyetemi tivornyához, akkor még dilettáns pancsolóként. Eleinte Papazian még védőszemüvegben és esőkabátban dolgozott.

– Még nem voltam teljesen ura az erjedési folyamatoknak, így olykor, amikor kibontottam egy palackot, vagy megcsapoltam egy hordót, olykor sörzuhanynak voltam kitéve – emlékszik vissza egy interjúban a hőskorra.

1978-ban Papazian vezetésével néhány hobbifőző megalapította az American Homebrewers Associationt (Amerikai Házifőzők Egyesülete). Az AHA több tízezres tagsága mellett milliónyian vannak, akik az otthoni tűzhelynél rendszeresen munkálkodnak a komlóval és a malátával. Ha biztosra akarnak menni, már nem kell improvizálniuk, hanem kész főzőkészletet használhatnak. Ezek maláta- és komlókivonatokat tartalmaznak, amelyek megkönnyítik a főzését. Sokan persze nem lépnek túl a laikus háziipar keretein, de vannak olyanok is, mint a bostoni Jim Koch, aki szintén házifőzőként kezdte, de ma már sörfőzdéjét a Samuel Adams-t számottevő sörgyárként jegyzik az évi egymillió hektoliteres termelésével.

Ami néhány különc furcsa hobbijaként indult, mostanra teljesen átformálta az Egyesült Államok sörfogyasztásáról alkotott képet. A házi sörfőzés úttörői ugyanis felismerték, hogy egy kis gyakorlattal és olcsó felszerelés segítségével éppolyan jó sört tudnak otthon előállítani, mint az importmárkák, amelyekért addig vagyonokat fizettek. Ezzel Amerika túljutott a holtponton, és elkezdte az óráját visszapörgetni a sör és a sörfőzés régi szép napjaihoz.