A középkorban a sörlevet mielőtt hordóba fejtették és a pincébe vitték volna óriási nagy, alacsony kádakban  hűtötték. Hogy a sörlé hűlése gyorsabban haladjon a kádban levő sörlevet evezőlapáthoz hasonló jókora, úgynevezett kavarómankókkal mozgatták. A műveletet nyilvánvaló módon nem a sörfőző végezte, hanem a legfiatalabb inasokra bízták. Monoton és nehéz munka volt ez, körbe-körbe járni a hosszúkás, tojásdad formájú léhűtőkád körül és naphosszat keverni a sört. Persze ha nem figyeltek rájuk, akkor nem nagyon feszítették meg a munkában. A léhűtő eredeti jelentése így kapott új értelmet és mára már csak a lustálkodó, munkakerúlő inasok rosszalló elnevezése maradt meg.

Egyetlen alkalom akadt amikor egy léhűtő munkakerülése pozitív eredménnyel járt. Történt egyszer, hogy egy bajor sörfőzdében egy inas, megunta a hordókat az udvarból a pincébe cipelni. Mindez egy nagyon hideg téli napon történt. Az udvaron hagyott hordókban jéggé dermedt a sör és a hordók szétrepedtek. A jégtömbök közepe azonban nem fagyott meg, itt gyűlt össze a sörkoncentrátum. A sörfőző dühtől tajtékozva megparancsolta az inasnak, hogy vágja fel a jeget, és büntetésből igya ki a barna löttyöt. Az inas azonban ahelyett, hogy rosszul lett volna a jégből kiszürcsölt, malátaízű, édes és erős italtól alaposan becsiccsentett. A sörfőző viszont rájött, hogy ilyen fagyasztásos módszerrel remek, erős sörök készíthetők: a „jegesbak” fel lett találva.