Azokban a régi szép időkben mikor még Szegedet Komócsin farmnak hívták és Csongrád megyét Pol Pot megyének, akkor töltöttünk egy vidám évet a Szegedi Nemzeti Színház alkalmazásában. Persze ott is laktunk a városban a Kelemen kempingnek becézett színészházban.

Azok voltak a daliás idők, mikor bátran futhattunk a rendőrök elől, mert soha sem értek utol a potrohos, elhízott öregecske, de valószínűleg a rendszerhez lojális, megbízható elvtárs fakabátok, lőni meg már nem lőttek, lévén a hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején az úgynevezett kádári konszolidációban éltünk. Manapság már nem kockáztatnék.

Színházban dolgoztunk feszes időbeosztással, reggel tíztől délután két óráig próba este előadás utána szabadfoglalkozás a színészklubban hajnalig. Hétvégén nem volt próba, helyette dupla vasárnap tripla előadások. Hétfő szünnap. Inni, ittunk rendesen, de az étkezésre igen kevés idő és pénz jutott. Pedig ettünk volna, mert mindig éhesek voltunk, csak pénzünk nem volt. Döntenünk kellett eszünk vagy iszunk, a kettőt nem tudtuk finanszírozni, mi az utóbbit választottuk.

De enni kell, mondta az öreg Kiss is.

Volt egy pincérnő ismerősünk, aki nagyon szerette a művészeket, mi is szerettük őt. Hűséget nem várhattunk el tőle, de ingyen ebédet igen. Csak az volt a baj, hogy túl messze, az új szegedi hídnál volt a munkahelye és főleg télen túl sok volt a járulékos veszteség hazafelé jövet, esések, póznába rúgások és egyéb balesetek formájában.

Egy hajnalba mikor a színészklubból igyekeztünk hazafelé és még nem volt elég a dajdajozásból, valaki feldobta, hogy ilyen tájt már kinyit a piac és ott van, pár kocsma ahol még ihatnánk valamit. Fordultunk is arra, nem volt nagy kitérő. Kortyolgatás közben Kristóf barátom vetette fel, hogy mi lenne, ha  főznénk maguknak valamit. Mivel közülünk senki nem tudott ez eddig a napig főzni, hosszas gondolkodtunk a dolgon, de végül vettünk tíz tojást.

A rántotta sikerült és legközelebb már húsleves hozzávalókkal értünk kora reggel haza és a piaci bevásárlás rendszeres lett. Lassan kialakult a Színészház konyháján egy főzd meg maganak önsegélyező csoport. Betársultak többen is és volt olyan pillanat mikor a hűtőbe szárazanyag tartalom – értsd: nem alkohol – is fellelhető volt.

Kis gasztronómiai közösségünk folyamatosan bővítette a választékot, de a csúcsnak Perczel (Kovács) Kristóf túros csuszája bizonyult. Már az alapanyagok beszerzése is nagy leleményességgel történt. A túrót és a tejfölt a hajnali hazajövetelek alkalmából szereztük be tejivók elé kihelyezett készletekből. Kováts Józsi segédrendező egyszer egy egész tömb túrót vett a vállára, úgy nézett ki, mint Atlasz aki a Földet tartja a vállán. Megtehettük, mert az akkori szokások szerint a tejtermékeket és a pékárut még a bolt nyitása előtt a hajnali órákba szállították ki és rakták le a boltok előtt a járdára. Ilyenkor tájt még senki sem járkált az utcákon rajtunk és a rendőrökön kívül, volt is néha pirkadati versenyfutás a két csapat között, de az ebéd soha sem került veszélybe. A többi hozzávalót, a tésztát, a szalonnát a kevésbé jó atléták a közértből szerezték be készpénzért.

Kristóf mester trükkje a főzésnél az volt, hogy a megfőtt tésztát rétegesen a túróval, tejföllel és szalonna darabokkal egymásra helyezte egy tepsiben és megsütötte a sütőben. Így olyan ízeket csalogatott elő az összetevőkből mely mennyeivé tette a mindannyiunk által nagyon szeretett túrós csuszát.

Én a mai napig így készítem konyhámban, bár a hozzá való alapanyagokat a piacon szerzem be pénzért, de elkészítés során mindig hűséges vagyok a régi recepthez – ezzel is megemlékezve a két barátra, Kováts Józsefre és Perczel (Kováts) Kristófra és a még élők az elszállt fiatalságára.