„Gertrude gyanakodva közeledett és beleszagolt a furcsa folyadékba. Rövid habozás után kortyolt egyet, és másodperceken belül szorgos lefetyelés hangjai töltötték be az ólat.
– Szavamra, ízlik neki! – kiáltotta Will.
– Még szép – közölte a papa derűsen. – Ez John Smith legjobb söre.
A disznó meglepően rövid idő alatt végzett a két gallonnal, majd tisztára nyalta az egész vályút, mielőtt otthagyta volna. Semmi késztetést nem mutatott arra, hogy visszaheveredjék a szalmára, hanem járkálni kezdett az ólban. Időnként odament a vályúhoz, hogy megnézze, nem fakadt-e még egy kis sör benne, és fel-felnézett a palánk fölött behajló három arcra.
Az egyik alkalommal elkaptam a pillantását, és hitetlenkedve konstatáltam, hogy a korábban vészjóslóan villogó tekintetben most nyájas derű honol. Némi jóindulattal még azt is mondhattam volna, hogy a disznó mosolyog.
Ahogy múltak a percek, egyre bizonytalanabbá vált a mozgása. Időnként megbotlott, és kis híján elesett, végül eltéveszthetetlen csuklást hallatva lerogyott a szalmára, majd az oldalára hengeredett...
Gertrude merevrészeg volt.”