Egykor, ha nagyobb szabású baráti összejövetelre készültem, utam a magyar sörivók Mekkájának számító Kőbányára vezetett. Itt ugyanis friss, literes kőbányaihoz lehetett jutni. Úgy ment a dolog. hogy az ember a bolti árnál olcsóbban vásárolt néhány bilétát a sörgyár valamely dolgozójától, amiket a gyár oldalában működő kiadó ablakánál sörre váltott.

Ilyenkor általában egy üveg sört helyben elfogyasztottam, majd a ha a végére értem a többi bilétát is sörré konvertáltam.

Ám egyszer csak vége szakadt az idillnek. Egy rendőrautó fékezett csikorgó kerekekkel a kiadó rácsos ajtaja előtt. A kocsiból három rendőr ugrott ki, mintha akcióra készülnének. Felnyitották a csomagtartót, s – minő megkönnyebbülés – sörösüvegekkel teli szatyrokat emeltek ki belőle, majd eltűntek a közben kinyíló kiadó vasrácsos ajtaja mögött.

De ami ezután következett, az végképp dermesztő volt. A bilétákat sörrel teli palackokra cserélő mama ugyanis lecsapta a kiadó ablakát, amelyen, mint rémálom, megjelent a fertelmes felirat: A SÖR ELFOGYOTT!!! Az emberek izgatottan meredtek a kezükben tartott üvegekre. Egy-kettő még alig ivott belőle, az meg tudta őrizni az önuralmát. De akik csaknem üres palackot markoltak, vagy mint én, még haza is akartak vinni, azok kétségbeesve betűzték újra és újra a borzalmas szavakat. Mi lesz most? Hát elfogyhat a sör a sörgyárban?

A drámai helyzet szerencsére nem tartott sokáig. A vasrácsos ajtó néhány perc múlva kivágódott, a rendőrök megjelentek az ajtóban, súlyos csomagjaikat óvatosan betették a kocsiba, majd ahogy jöttek, csikorgó kerekekkel távoztak. Még feldúltan és csüggedten néztünk az eliramló autó után, akikor felcsapódott a kiadó ablaka, s a mama nevetve kérdezte a szörnyű felirattól elgyengült vendégektől:
– Na, kinek adhatom a következőt?
Az emberek megkönnyebbülten mosolyogtak egymásra. Mintha a nap is erősebben sütött volna.

Kértem én is még egyet.