Ami a cseheknek a Pilsner Urquell, az lehetett volna nekünk magyaroknak a Kőbányai Világos. Ezt a ziccert még csak nem is a rendszerváltozást követő zűrzavarban hagytuk ki, hanem abban a pillanatban, amikor egy egykori schwecháti sörgyáros nevével jelzett sört mint a minőség szimbólumát vezette be az akkor még állami tulajdonú kőbányai sörgyár a piacra.
Az addigi egyeduralkodó sör – melyhez legalább annyi szép, mint például a patkányos legenda tapadt – egyik pillanatról a másikra kínossá vált a gyártó számára.
Nem a gyárat felvásárló multinacionális cég feledkezett meg az emblematikus magyar sörről, hanem a marketinges tanácsadók vélték vállalhatatlan terméknek a Kádár-korszak kedvenc sörét – melyet lássunk be – a magyar sörivók többsége annak idején bármilyen kelet-német vagy csehszlovák sör elé helyezett.
Pedig eljöhetett volna az igazság pillanata, hogy Kőbánya bebizonyítsa, hogy tud sört főzni. Kis magyar tragédia: sem a Dreher, sem a Kőbányai Világost felváltó Arany Ászok nem igazolta, hogy ez Kőbányán lehetséges.
Nem tudjuk igazolni, hogy a Kőbányai Világos jó sör volt-e, megfelelt-e a sörtisztasági törvénynek, de emlékeinkben mint igazi sör él, amihez foghatót azóta sem főztek kis hazánkban. Kár, mert ezen a néven akár lehetne egy iható sörünk is.