A sörstílus meglehetősen modern huncutság, hiszen, a legtöbb stílus formálisan csak a huszadik században alakult ki. Kezdetben a sörfőzők a rendelkezésükre álló mezőgazdasági alapanyagokból, és az életkörülmények adta lehetőségek alapján készítettek sört. Ne feledjük, hogy a mikrobiológiai magyarázatokat és az élesztő működését az 1860-as évekig nem ismerte senki.

Ezért, ha valahol Európában az 1500-as években sört ittak az az a sör volt, amit helyben főztek és a helyi kocsmában árultak. Olykor talán akadt egy másik sör is, amit csak tavasszal, vagy csak ősszel tudtak főzni, vagy esetleg egy különleges ünnepi főzet, ami a közeli kolostorból került a piacra.

A sör egyszerűen alaptermék volt, ezért lehet, hogy egy közeli tartományban, vagy a szomszédos tartományban kicsit más sört főztek, talán kicsit mások voltak az alapanyagok és a technológiák. A sörstílusok pont ebből adódnak, azaz hogy a különböző földrajzi helyek mindegyike saját „helyi” sört főz a saját egyedi körülményei és lehetőségei mentén.

A Plzeňben elérhető lágy víz lehetővé tette, hogy a helyiek a ma cseh pilseninek nevezett italt főzzék; a kemény víz Burton-on-Trentben a tiszta, angol pale ale-hez vezetett, az export porterek és stoutok az erősebb sörök főzéséből származtak, hogy túléljék a tengeri szállítást. Idővel és ezek a stílusok megszilárdultak, és kezdetben az összetevők, ízprofil és eredet alapján formális, felismerhető stílusokká kodifikálódtak.

Míg anno, a technikai elmaradottság és a tudományos ismeretek hiányossága okán nem igen tudták tökéletesen reprodukálni az előző főzetet, így a mai modern gazdaság és a globális piac mellett még az egyéni házisörfőzők is nagy pontossággal képesek lemásolni az eredeti körülményeket a világ bármely pontján. Ez a képesség pedig megteremtette a jól körülírt stílusok létjogosultságát és szükségét.