A haverunkra vártunk a csallóközi falu kocsmájában. Nem is lett volna semmi gond, ha tartottak volna valami joob fajta sört, de  kocsmában kizárólag Kőbányai világost lehetett kapni. Ezt már akkoriban sem fogyasztottuk, így aztán gondoltuk megkóstoljuk a ház vörösborát.

Mit mondjak: lehet, hogy a kőbányaival jobban jártunk volna. De már lehúztuk a két decit és a szabály ugye úgy szól, hogy borra sör meggyötör, szóval innét már nem volt visszaút. Rendeltünk még két decit fejenként, de háromdecis pohárba és felöntöttük egy deci kólával abban a reményben, hogy ihatóbb lesz a bor.

Hát a kísérlet sikerült és így aztán kiderült, hogy a kettő együtt sem lett jobb, mint a vörösbor magában, csak annyiban, hogy a kóla elvette a bor határozott savanyúságát, amit egy kellemesnek nem nevezhető, édeskésség váltott fel. 

Barátom azonban nem tartozott azok közé, akik gyáván megfutamodnak, egyébként is a faluban csak ez az egy kocsma üzemelt és még bő egy óránk volt haverunk érkeztéig. Így aztán Laci javaslatára a következő vörösbort egy remek ipari szesz és aromaanyag alapú konyakkal öntöttük föl. Határozott javulást nem igazán tapasztaltunk, de ekkor már elragadott bennünket az alkotásvágy.

Szóval elkezdtünk sakkozni a piákkal, hogy megtaláljuk az ideális arányát a három összetevőnek. Tudtuk, hogy rossz alapanyagokból nem lehet rendes italt keverni, de hátha mégis – gondoltuk. Sokadik nekifutásra végül úgy éreztük megtaláltuk legjobb összeállítást – bár az is lehet, hogy csak érzékszerveink fáradtak el végérvényesen. Szóval két deci vörösbor, fél deci konyak és fél deci kóla keveréke lett a befutó.

Hogy miért neveztük el kozák koktélnak fogalmam sincs, de több évnek kellett eltelnie, hogy még egyszer – ezúttal minőségi piákkal – kipróbáljam. Így sem lett a kedvencem. Egyébként is ma már egy falusi kocsmában sem fordulhat elő az szégyen, hogy csak egyféle sör kapható, szóval egyértelmű a választás.