A kocsmárosok már régóta tudják, hogy nem elég jó sört csapolni, fontos az italfogyasztás környezete is. Ezért aztán az átlagos sörözőket egyre inkább kezdik felváltani a különféle pub, club elnevezésű helyek mindenféle küllemmel. A tulajok súlyos összegeket ölnek abba, hogy valamiképp elvarázsolják a betérőket. Gyakori a húszas évek Amerikáját idéző megjelenés, illetve az egzotikus vidékekre emlékeztető kulissza. Hogy azután ez mennyire hiteles vagy mennyit vesz észre belőle a vendég, az már más kérdés. Tény, hogy az ember vágyik a messzi tájakra, tán még az Egyesült Államok múltjába is, de hiába a díszlet, ha nem idéz fel valódi emlékeket, legfeljebb csak olvasmányélményeket. Valódi nosztalgiát az iránt érzünk, ami a miénk volt s már elveszett. Az első csók, az első sör iránt...

Nem végeztem közvéleménykutatást, de úgy tűnik, a legtöbb kocsmajáró ember a hatvanas-hetvenes éveket tartja az aranykornak. Persze-, nem feltétlenül politikai okokból. Inkább csak azért, mert erről az időről a fiatalságuk jut az eszükbe, s lelki szemeik előtt megjelenik egy kép: nagy teraszon óriás gesztenyefák alatt, acélvázra húzott műanyag ülőkéjű széken ülnek, az egyszerű fémasztalt kockás terítő díszíti, rajta söröskorsó a habzó itallal. A csikket — ha már púpozott volt az egyen-hamutartó — csak leejtik a murvával felszórt földre. Béke van, nyugalom. Talán ma is ilyen helyeket kellene létrehozni, az biztos, hogy nyári délutánokon, estéken zsúfolásig megtelne a terasz.

Csakhogy egyszerűbb pincehelyiséget bérelni, műanyag keretbe Al Capone képet tenni, mint a nosztalgikus álmot megvalósítani. Mert hogyan lehetne óriási gesztenyefákat ültetni, honnan is lehetne előkeríteni a hatvanas évek székeit, asztalait? Mégis van megoldás, mert ilyen hely létezik. Ugyanolyan külsővel, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. A Hegyalja út melletti Avar söröző teraszán mintha megállt volna az idő. A most végzett gimnazista ugyanazon a széken ül, mint tanára ült, még szintén diákként. Sötétedéskor olyan lámpák gyúlnak ki, melyek annak idején a Gellérthegyet világították he.

Persze a kilencvenes években ez már csak díszlet, s nem csak a sör ára okozhat gondot, hiszen aligha fog még egyszer nyolc-tíz forintba kerülni egy korsó sör. Nagyobb baj az, hogy a Hegyalja úton alaposan megnőtt a forgalom, s vele a zaj, a bűz. A terasz kerítését óriásplakátok csúfítják, az Avar mellé épített panzió a napfényt veszi el. S ami a legrosszabb: tavasszal átfestették a székeket és az asztalokat. Az eredeti színükre ugyan, de félő, hogy ez csak egy folyamat kezdete.

Nem akarunk Avar Pubot!

Az írás eredetileg a Maláta 1998/6-7. számában jelent meg