Volt idő, amikor Jávor, a szikár alkatú, ám kényelmes természetű értelmiségi azt hitte, hogy az állólámpás Mercedes valami szobadísz; mondjuk egy autót formázó dohányzóasztalka, amibe olvasólámpát építettek a vicces természetű bútorasztalosok. A fogalomzavarra akkor derült fény, amikor autót akart vásárolni, és tanácsot kért Ferikétől, a lelkes autórajongótól.

Jávor elsorolta összes összefüggéstelen igényeit (legyen nagyon nagy, szép, takarékos, tartós, kényelmes és persze olcsó). Ferike pedig mindezt végighallgatta, bólogatott, megvakarta a talpát, és csak annyit mondott szelíden: állólámpás.

Jó, jó... mondta erre zavarodottan Jávor, később a lakásba is veszek ezt-azt, de most autó kellene...

Na, ekkor magyarázta el türelmesen Ferike, hogy mi is az az állólámpás Mercedes, sőt meg is mutatta egy képen. A kocsi pofája emlékeztetett ugyan egy kicsit Jávor nevelőapjára, de valamiért mégis rokonszenvesnek találta, úgyhogy nekiláttak a keresésnek. Kétheti ámokfutás vette ezzel kezdetét, hirdetéseket túrtak, Jávor, a tohonya lelkű közíró pedig egyfolytában nem értette, mi történik. Ferike förtelmes roncsokat nézegetett elgondolkozva, kilakatolásról meg szimeringekről vívott heves szócsatákat tulajdonosokkal, az egyik kocsit pedig — ami szerinte két darabból volt összehegesztve — egyszerűen leköpte.

A dolog az utcájukban történt; akkora ordítozás lett belőle, hogy Mikornyitzky, a lengyel származású kocsmáros a redőnyhúzóval jött ki megnézni, mi újság. A második hét végére Jávor a kegyelem állapotába került, csikkről gyújtott rá újabb meg újabb cigarettára, és apatikusan bólogatott, amikor egy napon Ferike boldogan közölte vele, hogy megtalálta a tutit. Kettőnegyvenes dízel, mondta, és rosszul leplezett büszkeséggel hozzátette:. amerikai kivitel. Elhiszem, nyögte a kimerült értelmiségi, és már túl akart lenni az egészen, elment vele az öregemberhez, kifizetett háromszázötvenezret, és értetlenül ácsorgott, amikor az öreg sírni kezdett. Aztán elhozták a kocsit, Ferikével pedig áldomást ittak.

Másnap, kijózanodás után egy epeízű szájú, gyűrött Jávor botorkált le az utcára, hogy végre rendesen megnézze, mit is vett. Az anyád szettségit, mit szenvedtem miattad, mormogta a kocsinak, miközben beleült. Jól bevágta az ajtót, hátha leválik és visszacsinálhatja az egész üzletet. De nem esett le, ő pedig ott ült egy nagy fotelben, faberakásoktól, nikkelektől és ódivatú kapcsolóktól körülvéve. Úgysem indul be, gondolta kétségbeesetten, mert érezte, hogy veszélyesen megfogja a kocsi hangulata: az öregember legszebb férfikorának emléke, pipadohányának illata. Erőtlenül fordította el a kulcsot, és a motor azonnal indult, a légkondicionáló pedig hideg levegőt fújt a karjára. Lökött egyet az automata váltón és a kocsi megkezdte méltóságteljes vonulását a Nefelejcs utcában. Nyugodtan, ringatózva hajóztak végig a kátyus környéken, ő és a Mercedes.

Egy teljes tank üzemanyagot autózott el teljes transzban; rég elhagyta már a várost, amikor először hajlandó volt megállni. Egy stopos lány mellett fékezett le, mert már nagyon kellett valaki, akinek eldalolhatja a szívében fogant ódát. A nő bepakolta a combjait a kocsiba, Jávor elindult, ujjaival gyöngéden végigsimított az elefántcsont színű kormányon, és éppen szóra nyitotta a száját, amikor a stopos megkérdezte, milyen autó ez. Állólámpás Mercedes, válaszolta könnyedén, mire a lány zavartan vihogott, mondván, eddig úgy hitte, hogy az állólámpa az valami bútordarab. Jávor azonnal megállt, hidegen ránézett, és csak annyit mondott: te itt most kiszállsz, kiscsillag.