A dolgok ott kezdődtek férfiúi eszmélésem idején, mikor nagy levegőt véve bementem a körtéri Don-kanyarba és kértem egy korsó Kőbányait. A pénztárosnő rám nézett és unott arccal csak ennyit mondott: személyit! Ekkor a mögöttem álló kopott munkaruhás férfiú rekedt hangon odavetette: velem van. Majd kisvártatva hozzátette: és két unikumot is kér a gyerek.
– Tizennégyhúsz – nyugtázta a rendelést a kasszírsah.
Fizettem és új süttetű mentorommal a söntéspulthoz fáradtunk. Kikértük az italunkat, koccintottunk az Unicummal, majd a rekedtes hangú kijelentette, hogy hamisítvány minden Unicum amit Magyarországon lehet kapni. Az eredeti recepttel Zwack bácsi kisétált nyugatra, most ott gyártják az igazit. Ezt nem tudták ellopni a komcsik így csak hamisítják. Az utóbbi mondatokat már bizalmas közelségben súgta a fülembe. Nekem azért ízlett ez a kesernyés, édeskés ízű sötét ital. Se nem likőr se nem rum, értékeltem. Ezen a szesztestvér jót nevetett és még egyszer megerősítette, hogy hamisítvány. Ebben maradtunk
Ekkortájt a hetvenes években divat volt a sört Unicummal inni. Persze hiánycikk volt, mint minden divatos dolog. A sör is meg az Unicum is. Egyes kocsmákban, mint a Fehérvári úti Ecetbárban kólából gyártottak Unicumot, némi jugoszláv tisztaszesz hozzáadásával, hogy legyen egy kis ereje is. Emiatt jártunk úgy egyszer a barátommal, hogy két „Unicum” elfogyasztása után úgy berúgtunk, hogy alig bírtunk átmenni az utca túloldalán lévő művelődési házba, ami egyébként a munkahelyem volt. Az ottani büfében persze nem volt Unicum, csak sör, azzal gyógyítgattuk magunkat zárásig.
(folyt.köv.)