A gyűjtögetés ősidők óta az ember sajátja. A hagyományos gyűjtögetés a lét fenntartását szolgálta. Ezt újították fel az kukázók. Ám idővel az ő társadalmuk is tagozódott, ennek köszönhetően nem minden kukázó egyforma: egyesek már másoknak is gyűjtögetnek.

Van azonban a gyűjtögetésnek egy másik, kifejezetten kulturált formája. Ezt hobbinak nevezik. A lényege, hogy bizonyos tárgyakból nagyobb mennyiséget gyűjtsünk össze és valamiféle rendszer szerint csoportosítsuk a tárgyakat. Ha ez üzleti befektetésnek is megteszi, akkor műgyűjtésnek nevezzük. A magyar nyelv árnyaltan fejezi ki, hogy ebben az esetben nem igazi gyűjtögetésről, hanem üzleti befektetésről, azaz mű gyűjtésről van szó.

Az igazi, a szenvedélyes gyűjtő olyan tárgyak, halmazát hozza létre, melynek csak a hasonló dolgokért lelkesedők szemében van értéke. Sőt a szenvedély annál izgalmasabb, minél kevésbé tehető teljessé a gyűjtemény. Így bukkantak rá a sörre, mint gyűjtési területre. Mivel a sörgyárak mindenképpen szeretnék a többi sörgyártól megkülönböztetni magukat, ezért rengeteg lehetőség adódik ezekből a tárgyakból egy kollekció kialakítására.

Az alap persze a címke, mely az első megnyilvánulása annak, hogy a sörfőzők a palacksör elterjedését követően láthatóvá tették, hogy mások mint a többiek. Aztán maga az üveg vagy a sörösdoboz. Fontos találmány volt a koronazár – alias söröskupak –, maga is izgalmas gyűjtési terület és a tőle elválaszthatatlan sörnyitó. Aztán persze a különféle söröskorsók és poharak, a kocsmai alátétek, hogy csak a legfontosabbakat említsük, de a sor a számoló cédulákkal, vagy éppenséggel a sörkeksszel is bővíthető.