Zongorázott, abból élt, a Mile-End egyik végétõl a másikig, az Elephanttól a Castle-ig. Amikor a Wickers Strontól kirúgták, nem maradt más választása. A Commercialon minden kocsmát végigzongorázott, hol az egyikben, hol a másikban mindig a folyó felőli oldalon. Így hívják arrafelé a Temzét. Mindenki ismerte, mindenki szerette, az ujjait vidáman pörögte arca viszont mindig komoly maradt, méltóságos volt, akár pápa. Főleg szombaton ment jól a dolga. Nyolctól éjfélig sokszor három fontot is összeszedett, amellett a vendégek kegyéből literszámra ihatta a sűrűn habzó barna sört. Aztán megszólalt rekedtesen a régi sördal, a zongorára könyöklő részegek pedig kórusban fújták a refrént. 

Youp! Oyé di oyé! / Oyé!Yop! Oyé di oyé!

Ezek voltak az első angol szavaim, hogy oyé di oyé!... A sötét utcán hatalmasan visszhangzott a sördal, a kis kölykök pedig az üvegablakhoz tapadva várták, hogy a szüleik végre beteljenek sörrel, vígsággal, boldogsággal, hogy a zsaruk is megjöjjenek, és gumibottal zavarják ki a részegeket… ne a kocsmát okádják már tele.

(Idézet Ferdinand Celine Bohócbanda című regényéből)