A hetvenes években, ha hiszik ha nem, nyaranta a közértekben a sör rendszeresen kifogyott. Természetesen ennél sok fontosabb – bár lehet-e fontosabb bármi is a sörnél? – fogyasztási cikk gyarapította a nem, vagy csak elvétve, vagy a pult alól, vagy a megfelelő szocialista összeköttetéssel megszerezhető áruk listáját. A listán ott szerepelt az Unicum is, aminek titkos receptjét a Zwack család az államosításkor magával vitte az emigrációba.

A Budapesti Likőripari vállalat ugyan gyártott a nyolcvanas években is Unicum néven egy keserűlikőrt, de ez az akkori idősebbek szerint csak halvány földi mása volt az eredetinek. Minket, akkori fiatalokat, ez persze nem zavart, hiszen hiányzott a viszonyítási alap ismerete, így kocsmai sörözéseink során, ha tehettük, Unicummal kísértük söreinket. Már ha lehetett kapni.

Az egyik alkalommal Misi, törzskocsmák pincére, kacsintva fogadott bennünket: az üzletvezető szerzett egy üveg Unicumot. Nagyszerű, válaszoltuk örömmel, és rögtön rendeltünk is egyet-egyet söreink mellé, majd belemerültünk a szokásos kocsmai beszélgetéseink egyikébe. Duma közben könnyedén gurultak lefele a sörök és mint rendesen, észrevétlenül repültek a percek. Nagyjából másfél óra elteltével eszükbe jutott, inni kéne még egy Unicumot.

Intettük Misinek, aki békésen támasztotta a pultot. Jött is vigyorogva.

– Mit szeretnétek? – kérdezte.

– Két sört és két Unicumot – válaszoltuk.

– Az nem fog menni – mondta Misi – az Unicum elfogyott.

– Megittad?

– Meg, de már csak két deci volt  az üveg alján – válaszolta Misi és látszott rajta, hogy egy kicsit szégyelli magát.

Ez persze egy cseppet sem vigasztalt bennünket, így aztán bánatunkban a következő sörhöz, még egy sört kértünk kísérőnek és megbeszéltük legközelebb, ha lesz, minden sörhöz kérünk Unicumot. Feltéve, ha lesz annyi.