Amikor jönnek ezek a buta kánikulai napok, a fiúkkal mindig megbeszélem, hogy ha véletlenül pohár sört kérnék magam elé a pultra, pikolót mérjenek, a korsóról nem is szólva. Ahová járok, kicsi óbudai kiskocsma (nem minden hely söröző, ahol sört mérnek!), páratlan tisztaságú és mindig megbízható hőmérsékletű a sör, akár nyár van, akár tél. Megjegyzem, az ember pár korsó után nemigen tud különbséget tenni évszakok között, de még napszakok között sem, egy jó kiskocsmából a legváratlanabb pillanatokban lehet munkába indulni s oda visszatérni, vagy átnézni a szomszéd söröldébe, de csak azért, hogy vissza tudjunk jönni.
Ezt a férfiak nagyon tudják. Csak a kánikulánál is butább nők ülnek órákon át a bokszban keserűséggel a tekintetükben, hogy nem tudnak délután is benézni a kocsmába, minthogy el sem fognak addig menni. Mindegy. A külső körülményekkel szemben nem lehet tenni semmit. Az első poharat (korsót) még egyetlen nyelésre lehajtja az ember a kánikulában (mellesleg sarki viszonyok között is), de a másodiknak csak a feléig jut, a gyomrát légpárnaként emeli meg a bezúduló szénsav, a böfögés technológiai ideje percekre is nyúlhat, ezalatt a maradék sör nekimelegszik a pohárban, nem lehet meginni. De ha már ki van fizetve, az ember befogja az orrlyukát, mintha vízbe ugrana, és mégis csak megissza, ám a bonyolult fiziológiai folyamatok végeredményeként percen belül a vécében találja magát. Az nem jó. Kifelé nem jó. Mert vécé után nincs törölköző a mosdóban. Ha van is koszos. Ha meg papírból van és higiénikus, akkor elzárja a kijáratot, mert Magyarország legtöbb vendéglátóipari egységében nagyságrenddel kisebbek a szemetesládák, mint a beléjük dobandó összegyűrt papírtörülközők térfogata, tehát át kell gázolni a papírtengeren.
Ennél már csak az a rosszabb megoldás, amikor a mosdóban kézszárítót szerelnek fel igényes vállalkozók, mert valami rejtélyes okból kifolyólag Magyarország vendéglátóipari és kultúrintézményében az automata kézszárítókat jóval fejmagasság fölé szerelik, következésképp midőn szárítja az ember a kezét, a szürke lé a karján át lefolyik a hónaljáig, mögötte azalatt félreérthetetlen jelzésekkel adják tudtára, hogy ne vacakoljon, így hát végül beletörli a kezét a nadrágjába. Legjobb volna ilyen helyen, ha a vendégek is már eleve kötényben érkeznének.
Ha viszont pikolót kér az ember, nincs ideje a sörnek fölmelegednie, s érdekes módon a hideg már nem irritálja annyira a hólyagot, mint az eszement meleg sör, s a gyomor is békében tűr. Ilyen alapon persze Ugandában például (itt már 60 Celsius fokot is mértek árnyékban) stampedlis pohárban kellene inni a sört vagy orálisan csatlakozni egyből a hordóra, de Uganda messze van, oldják meg a problémájukat ahogyan tudják. Igen ám, de a pikoló olyan nőies lépték. Ezt épp a nőtől tudom, mert sajnálatos módon, a természet furcsa tréfájaként nők is járnak a sörözőbe, ebből adódóan minden logika érvényét veszti az intézményben. A nő nem tud inni. Megfigyelhető, hogy kétféle nő jár a kocsmába. Az egyik szép, roppant dekoratív, viszont buta. A másik típus, hogy úgy mondjam, nem szép, inkább kissé csúnya, népiesen rút, ezzel szemben viszont szintén buta. Vigyázat, nem úgy általában persze (dehogyisnem), hanem sörrel a kezében.
A nő korsó sört kér az asztalra, de nem úgy iszik, mint egy férfi, határozottan és dacolva az elemekkel, hanem piszmogva, szürcsölve, tyúkként kortyolgatva. Vagy mintha Moszkvában sámlin ülve, bögre kvasz lenne előtte. Közben hülyeségeket beszél. De itt is vigyázat, nem ő beszéli a hülyeségeket (más források szerint dehogyisnem), hanem a benne lévő sör, ami férfiembernél nem fordul elő. Férfiemberben a sör tápanyag, akkumulátor, doppingszer, az erjedő szárazanyag-tartalom és az etilalkohol az agysejtekkel van erős szimbiózisban, egymás nélkül létezni sem tudnának, a nőt viszont megerőszakolja a sör.
Egyszer egy nőnek, még kezdő söröző korában be bírtam azt magyarázni, hogy az acélhordókban, melyekből a sört csapolják, béka van elhelyezve. Erre kiröhögött. Mit röhögsz, mondtam neki, a békát nem azért rakják a hordóba, hogy brekegéssel jelezze: ürül a hordó, hanem mert a béka testfelülete meglehetősen porózus, így szinte teljesen adszorbeálja a kierjedő bomlástermékeket, a mi sörözőnkben ezért nem áporodott a sör sohasem.
Ezen már elgondolkodott. Fél órán át tartotta tenyerébe ejtve az állát, gondolatai messze távolban kalandoztak, nagyívű szellemi utat járt be, aztán csendesen megszólalt:
— Én az üveges sört kedvelem.
Mindez nem tart sokáig, pár év, kibírható. Megfigyelhető azonban, hogy utána a nők szinte mindegyike hirtelen metamorfózison esik át. Egyik napról a másikra elkezdik a sört nem jéggel kérni és nem szívószállal inni, a sör után az ajkaikat nem újrarúzsozni, hanem férfiasan, határozattan és gyorsan lehajtani azt a sört, mintha öt perc múlva kezdődne a műszak a hármas olvasztókemencénél. Ekkor már ők is gátlás nélkül beszállnak bármiféle vitába, futballról, tőzsdéről, szoftverről, kommunistákról, tévébemondók frusztrált nemi életéről éppúgy képesek fél órán át összefüggéstelenül beszélni, mint bármelyik férfi.
Mi több a gesztusaikat is teljesen átveszik: b...meggel kezdik szinte minden mondatukat, a muslicát nem kipiszkálják kisujjuk műkörmével, hanem üvegfúvó mesteremberek módjára kis nekifutás után teli tüdőből kifújják a pohárból, s a muslicának annyi. Továbbá úgy ötpercenként nyúlnak reflexszerűen nadrágjuk két zseb közti területére, hogy kis térdrugózás után jobb kezükkel megigazítsák a „micsodát”, ordináré vicceknél teli torokból nyerítenek (az már más kérdés, hogy sohasem a poén után), tehát tökéletesen asszimilálódnak s beilleszkednek a társadalom megszokott életébe. Aminek legteljesebb manifesztációja az, midőn a lecsapolás után hanyagul a vállukra dobják a három éve reménytelenül udvarló és a kettes bokszban horkoló férfipartnerüket, s eltűnnek vele a nagy büdös, kiismerhetetlen éjszakába.
