Nem tudom, miért, de lengyelországi utazásaimon a legerősebb képeket a hajnali vonatablakok keretezték. Szemem kissé összeragadva a zötykölődős alvástól, számban a kusett végén vásárolt Carmen cigaretta íze keveredik a cseh sörökével. A tájon valami jellegzetes lengyel köd ül. Néhol egy-egy major lebeg a köd felett a hajnali derengésben. A kihalt, vörös téglás pályaudvarokon nagyon hideg van. Nem csoda, ha itt a nemzeti ital a vodka. Ilyenkor nem szabad mást inni.
Ha már kellőképp átitatott a lengyel hangulat, s reggel 7-kor beérkezünk a wrocławi főpályaudvarra, váltani kell. A háztömbök, a gótikus templomtornyok sziluettjei valahogy ismerősek, ahogy csikorgunk a villamossal a város szíve, a Rynek felé. Ismerősek más közép-európai, ódon hangulatú városokból, ahol szintén megfordultak az elmúlt századokban a német kereskedők, telepesek.
Ilyen város Sopron, České Budějovice, vagy Gdańsk is. Elképzelem a macskaköveken zötykölődő söröskocsikat, a kövér, vaspántos söröshordókkal, a németül, csehül, magyarul, lengyelül káromkodó kocsisokat. Azt, ahogy megpihennek a boltíves pincék mélyén, a tömör fából ácsolt asztaloknál, ahol parancsolón koppan a cserépkorsó alja, ha kifogyott a habzó serital.
Mégis, Wrocławnak több évtizedet kellett várnia, hogy újra leülhessünk kedvenc italunk mellé, s néhány pillanatra fellelkesülve vitassuk a világ férfiasan nagy dolgait. Ott, ahol a városháza épületében évszázadokig serfőzde volt, jó néhány éven keresztül csak boltokban lehetett vásárolni a táncos Żywiecet, vagy az Okocimot.
Ezekben az időkben alkoholt kevés nyilvános helyen lehetett kapni és azt is csak kettő után, s a második pohárnál már szúrósan nézett ránk a vörös hajú, pántlikás, fehér kötős pincérnő. (Persze a mjudiról, az erősen fűszerezett, meleg, mézzel kevert borról most ne beszéljünk, azt ihattunk egész nap, de messzi van innen Zakopane, ahol egy lavina után, átázott zokniban még jól is esne ez az ital.)
Megérte várni. Wrocławban néhány éve, mint elhagyott, romos várak falain az új élet, a komló bokrai, szaporodnak a jobbnál jobb hangulatú sörözők. Köztük Lengyelország első mini sörfőzdéje-sörözője, a több évszázados, gótikus városháza épületéhez csatlakozó volt posztócsarnok pincéiben, a Ratuszowa étterem-cukrászda helyén a Spiż.
Ha leérünk a lépcsőkön, első csalogató látvány az üvegfal mögötti hatalmas üstökben zubogó ser. Balra, a hangulatos étterem felé a vitrinekben söröskorsók, poharak sorakoznak. Jobbra a boltíves, hatalmas teremben réz főzőüstök, csillogó csapok, rusztikus faburkolatok és bútorok, s a csendesen figyelmes pincérek harmóniája fogad.
A háromféle sört 500 éves recept szerint főzik. A komlót Németországból hozzák, a sörmester cseh. Tizenhármas barna, tizenkettes pils és búzasör kapható csapolva. A sör mellé kenhetünk magunknak kellemes fűszerezésű zsíros rozskenyeret is. Különös ízű a sör, de a második pohár után eldöntjük: érdemes maradni.
De nem feledjük közben, hogy Lengyelországban vagyunk, és este menthetetlenül előkerül a vodka. Ezek után – bár nem tudunk lengyelül – az est végére már a tolmácsot sem kell túlzottan igénybe venni.
(Az írás eredetileg a Maláta 1995/11-12 számában jelent meg)