Huckleberry Finn – ki ne halott volna róla – elbeszéléséből ismertük meg Jimet, a néger szolgát is, akinek a fejéről álmában óvatosan leemelték a kalapot, s egy faágra akasztották, hogy ha fölébred, lássa, kikkel volt dolga. Egyéb ésszerű magyarázat híján azonban a környéket hamarosan bejárta a hír, hogy a boszorkányok megigézték és éjszaka egész New Orleans-ig nyargalásztak a hátán és egészen tajtékos lett a nyeregtől. Nemsokára az egész déli négerség Jim csudájára járt, és szájtátva hallgatták a vele megesett, egyre dagadó történetet.

Ez tehát az a világ, amelyben a huszadik század legnagyobb zenei tüneménye, a jazz született. A blues-zal együtt persze, aminek hangja a Mississippin St. Louis felől megérkező lapátkerekes gőzös elnyújtott kürtszavát visszhangozta, lomha ritmusa pedig a tikkadt gyapotföldeken dolgozó fekete asszonyok széles csípőjének ringatózását követte. Ebből a földből fakadt a soul, a déli lélek muzsikája is, de még a rock szülővárosa is könnyen elérhető volt, innen, a Tennessee folyó régi hajójáratával.

Come on and hear, come on and hear! – gyere, és hallgasd, szólt a hívás a rekedtes hangon, legelőször New Orleans-ban, ahol a jazz születése előtt, 1885. május 11-én még világra kellett jönnie egy Joseph Oliver nevű fekete kiskrapeknak is, akiből azután az első Király lett Amerikában, King Olivér néven, az ő tulajdon Creole Jazz Bandájától kísérve. És azóta a nyomában, felvéve a megadott ritmust, szünet nélkül játszanak ezrek, és tízezrek, Chicagótól Varsóig, New Yorktól Ceglédig.

Fújják, billentik, pengetik és kopogják a bluest, immár mindörökké, de legalábbis egészen addig, amíg emberben érzés lakozik. Ami reményeink szerint a fajtánkkal egy azon pillanatban fog kihalni a világból. Az addig hátra lévő időben azonban hadd' szóljon, ahogy annak idején New Orleansban, a régi 28-as Klubban, hogy „Gimme a pigfoot and a bottle o' be” – Adj nékem egy csülköt, meg egy flaska sört!

(Megjelent a MALÁTA 1999/1-2. számában. A szerző Ludwig Emil)