– Sör... sör... sör – ismételgette Hegyi úr s közben egyet-egyet szippantott a cigarettájából. Ott üldögéltünk a kórház dohányzóvá magasztosított, első emeleti széles teraszán, a fehér, kerek, műanyag asztal körül, a hatalmas, illatos, virágzó hársfa árnyékában, a nővértől kölcsönbe kapott levesestányérba gyűjtögetve a hamut meg a csikkeket.
– Sör... Az kellene. Három, négy korsóval – folytatta Hegyi úr s forgatta maga előtt üvegpoharában a kötelezően fogyasztandó teát.
– Sör? – kérdezte halkan Ács úr s reménytelenül félretolta szájába lógó, szakállával összenőtt torzonborz bajuszát. – Sör? Minek? Három-négy korsó? Kinek?
– Lenyelni! – kiáltotta a napbarnított arcú Verpeléti, földek, szőlők, gyümölcsösök milliomos gazdája. – Én főzöm a világ legjobb sörét. Ha innen kiszabadulunk, jöhettek hozzám, majd meglátjátok, mit tudok.
– Hallgassuk meg talán Hegyi urat – emelte fel ujját Eöreg, a társaság legidősebbje. – Mi legyen azzal a három-négy korsóval?
– Meg kell inni – bólintott Hegyi – meginni, kiereszteni. Egyik barátomnak valami köve volt, bedobott három korsóval, azután fel a legzötyögősebb buszra. Kétszer végigutazott a járattal, aztán kijött belőle a kő... Még magán is segített volna – intett Ács felé.
– Marhaság – dünnyögte Ács –, még az ultrahangos szétzúzás sem segített. Mit gondol, mi a fenéért műtöttek most már másodszor?
Közbeszóltam, megállítandó a kirobbanni készülő vitát.
– Ittak már maguk monogramos sört?
Nem vártam válaszra, a hirtelen támadt csendben mesélni kezdtem.
– Írországban voltam, Dublinban, valami nemzetközi tanácskozáson. Na folyt a tanácskozás, ötkor meg kihirdették, hogy mehetünk a szálloda bárjába, vendégek vagyunk, egy órán át azt eszünk, iszunk, amit akarunk.
Nekem azonnal a sör jutott az eszembe, a világhírű ír barna sör. Mentem a pulthoz, kértem egy korsóval. A csapos jól megnézett magának. Kérdezte, honnan jöttem, megmondtam. Mosolygott, mérte a sört, aztán elém tolta a korsót. Fél centi lehetett a habja. És ezen a habon ott volt valahogy, belebűvészkedve az írek nemzeti jelvénye, a háromlevelű lóhere.
Kérdeztem a csapost, hogyan csinálta. Csak nevetett és már töltötte a másodikat. Abban is ott volt a lóhere. Megdicsértem, megint válasz nélkül hagyott, aztán megkérdezte a nevemet. A harmadik korsó habjában már nem a lóhere látszott. Ugye, nem találják ki, hogy mi?
Hát a monogramom.
Azt hittem, hogy káprázik a szemem vagy berúgtam. Mutattam a társamnak, az csak bámulta a sűrű habon a két betűt. Egy pillanatig átfutott a fejemen, hogy ezt haza kellene vinni és a kocsmában mutogatni. Ez azonban tudtam lehetetlen, így hát megittam magamat a harmadik korsó sörrel.
– Hm... – mormolta Ács.
– Jó kis duma – nevetett Verpeléti.
– Sör... sör... – ismételte magát Hegyi úr. – Az kellene, négy korsóval. Talán még a követ is kihajtaná belőlünk.
Hallgattunk, aztán rágyújtottunk egy újabb cigarettára. Nem tudtuk elszívni, mert jött a nővér, itt a nagyvizit mondta, gyerünk gyorsan a szobánkba.
(Kuczka Péter 1923. március 1-jén született Székesfehérváron, 1999. december 2-án hunyt el Budapesten. Költő, műfordító, szerkesztő. A fenti – talán utolsó – elbeszélését a Maláta című sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat részére írta.)
