Ügyintézés után megfáradtan, hazafelé menet, a Körúton egy hatos, nosztalgiavillamosra szálltam.

Az a régi faülőkéjű, három szelvényből álló jármű volt, amik állítólag 1956-ban is itt közlekedtek. Utaztam rajta sokat, gyermek és ifjú koromban én is, most sem találtam semmi szokatlant benne.
Recsegett, nyikorgott, zakatolt, mint egykor, a fapadok törték rendesen a popókat, de senki nem panaszkodott. Az idősebbek visszaemlékeztek, a fiatalabbak próbálták elképzelni, a nem is olyan régi múltat, hogy is volt, hogyan is lehetett.

A Széna téren leszállva a Fény utcai piacon megettem egy jól megsózott fokhagymás lángost, majd a vegyes boltban a földszinten, desszert gyanánt, vettem és ettem egy utasellátós csoki rudat, azt a régi roppanós burkolatút. Az egészet leöblítettem egy hideg Kőbányai világos sörrel.
Minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Micsoda nosztalgikus tárgyak, ételek, sörök!
Elhatalmasodott rajtam az ifjúkor érzete és ez bizony jó volt.
Újabb villamosra szállva, rámosolyogtam egy csinos lányra, aki viszonozta és kedvesen megkérdezte:
– A bácsinak van kedve leülni?

Na, itt vége is szakadt ez a mai vidám történet.