Tetszik, nem tetszik – a Kőbányai világos Magyarország alapsöre volt. Ehhez képest, a privatizációt követően, méltatlan karriert futott be. Vélt vagy valós marketing szempontok alapján, a kőbányai gyár előbbre valónak ítélte meg egy új márka, az Arany Ászok bevezetését. Ugyan manapság is létezik Kőbányai világos, de forgalma a sztenderd ivósör trióhoz – Borsodi, Soproni, Arany Ászok – képest, elenyésző, arról nem is beszélve, hogy a mainak végképp semmi köze az eredetihez.

A klasszikus, 8 nap szavatossági idővel forgalmazott, Kőbányai sör, egy adalékanyagok nélkül főzött, tipikus tízes ivósör volt. És itták is rendesen a magyarok, 1990-ig nem is sikerült soha annyit főzni, amennyit ne adtak volna el hiánytalanul a KÖZÉRT-ek és az ABC-k. Ma is összetennék imára a kezüket a sörgyártók, ha olyan mennyiségre lenne kereslet, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. 1991-ben ért a magyar sörfogyasztás a csúcsára több mint 10 millió hektoliter fogyott a hazai piacon.

Ennyit nem volt képes az akkor működő hét – Borsod, Sopron, Martfű, Komárom, Nagykanizsa, Pécs és Kőbánya – lefőzni. Egy millió hektoliter sört importáltunk, elsősorban Csehszlovákiából, korábban az NDK-ból, de érkezett sör Lengyelországból – a nevezetes táncos – és még Jugoszláviából is. Mi magyarok azonban mindig is a Kőbányai világos rekeszei körül sertepertéltünk és gondosan igyekeztünk a zöld üveges söröket a kosarunkba tenni. Gyakran azonban nem, hogy zöld üveges, de semmilyen Kőbányait nem lehetett szerezni. Ilyenkor ráfanyalodtunk az importra, vagy a kor másik emblematikus sörére a Kinizsire is. De ez már egy másik történet.