Valószínűleg eddigi sörös karrierem során a legtöbbet ebből a sörből fogyasztottam el. Igaz a kezdet kezdetén nálam is a Kőbányai vezette a toplistát, de a hetvenes évek közepétől már egyértelmű a Prazdroj elsősége.

Az utolsó szolgálat című Jack Nicholson film egy rövid időre majdnem eltántorított, de akkoriban Heinekent csak valutáért lehetett kapni. A Honvéd utcai Berlin sörözőjében néha elcsábított ugyan a Wernesgrüner, de számomra az alapsör mindig a Prazdroj maradt.

Aztán évekkel később megtudtam, hogy az eredeti pilzeni nemcsak nekem zsinórmérték, hanem egy sörtípus etalonja. Sajnos erre a felismerésre pont akkor jutottam, amikor az olcsó „csehszlovák” sör már, a drága „cseh” még nem volt éppen kapható. A hiányt pótlandó rendszeres utazásokat tettem Párkányba, ahonnét ami nem fért a gyomromba, azt palackban hoztam haza.

Azután, hogy a SAB európai beszerzése során nemcsak a kőbányai, hanem a pilzeni sörgyárat is felvásárolta, a Prazdroj immár korlátlan mennyiségben került a boltokba, kocsmákba – üveges és csapolt változatban egyaránt. Azzal, hogy a tulajdonos egy multinacionális cég lett felfutott a termelés és a SAB-Miller „vezérhajójaként” Európa-szerte kapható lett.

Ez azonban mintha kissé megtépázta volna a nimbuszát és a sörínyencek már a pilzeni sörök között sem sorolják az élre. Ennek némi alapot ad, hogy mintha az itthon kapható palackos nem hozná a csapolt eredeti minőségét. Rosszindulatú pletykák szerint már nem is csak a pilseni gyárban készül – azt azonban bizton merem cáfolni, hogy Kőbányán is főznék!

A sörtrendek persze nem kedveznek a világmárkáknak, az ínyencek érdeklődése inkább a kisebb főzdék és a kézműves sörök, a különleges típusok felé fordult. A Ratebeer több száz zsűritagja is több pilzeni típusú sört a Prazdroj elé helyez. Csak néhányan érzik úgy, hogy az etalon elé nem helyezhető semmilyen utánzat, még akkor sem, ha ezeket rafináltabban, a sördivathoz jobban alkalmazkodva főztek meg.

Én ezek közé tartozom.