Igazi kocsmában először, ahogy azt megírtam életem első saját könyvében, a nagyokkal jártam azon a Téren lejátszott felejthetetlen focimeccs után, melyen a Véletlen, a Sors vagy az ég tudja micsoda magasságos erő jóvoltából én is a nagyokkal együtt loholhattam a labda után, holott meg csak siheder voltam.

A sörmeccset megnyertük, s én ott álltam a pultnál, keserű lét kellett nyelnem, hogy ne lógjak ki a sorból, de a keserű lé egyáltalán nem volt keserű pirula. Amikor mindenki nevetett, én is elmosolyodtam, a megfelelő pillanatban hümmögtem, holott fogalmam sem volt róla, hogy mi zajlik körülöttem.

Mindazonáltal jól éreztem magam odabenn, abban a savanykás szagú teremben. A foltos ablakon néha kilestem, persze úgy, hogy a többiek ne vegyek észre, és irdatlanul távolinak tűnt, ami odakinn, az utcán történik. Benn pénztárgép zakatolt, az én fülemnek vaskos, otromba, és – bevallom – érthetetlen tréfák röpködtek a füstös légtérben.

Én azonban nem estem ki a szerepemből, árgus szemmel figyelve a többieket, tudtam, mikor, melyik pillanatban kell elnevetnem magam, holott nem volt ínyemre az a fajta beszéd, és bevallom, a durva viccek némelyikét nem is értettem. Ami rögtön szemet szúrt: odabenn szinte mindenki ismerte a másikat, a vendégek összekacsintottak, hatba veregettek, láthatóan jól begyakorolt kézmozdulatokkal köszöntötték, félszavakból értették egymást. Valahogy bizalmasabb volt a légkör, mint odakint.

A sört nagy-nehezen legyűrtem, és maradtam volna én akár az idők végezetéig, de láttam a nagyokon, hogy mar csak terhükre vagyok. Lekezeltem velük, szigorúan ügyelve rá, hogy pontosan úgy parolázzak, ahogy ők szoktak, és kisvártatva már kinn botorkáltam, a sörtől kábán, a boldogságtól bódultan, és csak azon járt az eszem, hogy hány és hány barátomnak mesélhetem el majd a történteket. Nem tudtam, hogy ott, abban az ócska talponállóban valami megpecsételődött, végérvényesen eldőlt az én életemben. A Tér és a Pálya után új otthonra leltem - Kocsmavilágra.