A „háromdecis” csapolt sör – vagy egyszerűbben: a pohár sör – a 20. század utolsó harmadában nem pusztán egy meghatározott mennyiségű alkohol volt. Saját helye volt a magyar kocsma- és restikultúrában, saját ritmusa, saját közönsége és, ha úgy tetszik, saját pszichológiája. Nem volt korsó. Nem is akart annak látszani. A három deci a gyorsaság, a takarékosság és a „csak egyet iszom” itala volt.

A vasúti resti alapvető törvénye a sietség volt. Aki tíz percet kapott a csatlakozásig, annak nem volt ideje egy fél liter sörrel filozofálni. A korsóhoz le kellett ülni, inni kellett, időt kellett hagyni neki – a vonat viszont nem filozofált, hanem elindult. A háromdecis pohár éppen ezért tökéletesen illett a resti világához. Pár perc alatt elfogyott, akár állva is, miközben az ember egyik kezében a táskája, a másikban a pohara volt. Mire az utolsó korty lecsúszott, már lehetett is indulni a peron felé.

A talponállóban a pohár sör ritkán maradt magára. Gyakran kísérte egy feles: kevert, cserkó, Hubertus, vagy éppen ami aznap elérhető volt. A háromdecis sör és a feles együtt a gyors fogyasztás sajátos munkásmenüje lett. Egy kis erősítő, egy kis sör, aztán irány a vonat, a műszak, a hazaút. A „fekete vonatok” indulása előtt különösen ismerős kombináció lehetett: nem gasztronómia, hanem üzemanyag.

A háromdecis pohár ugyanakkor a takarékosság jelképe is volt. A nyolcvanas, majd a kilencvenes években sok embernek pontosan meg kellett gondolnia, mire költi az aprót. Aki már nem engedhette meg magának a korsót, vagy egyszerűen csak beosztotta a pénzét, poharat kért. A „három decit kérek” ilyenkor nem csupán rendelés volt, hanem pénzügyi stratégia. A kocsma nyelvén megfogalmazott háztartási költségvetés.

És persze ott volt maga a pohár. A korszak jellegzetes, vastag falú, nehéz, bordázott üvegei már önmagukban is képesek voltak optikailag lefaragni néhány centilitert a valóságból. A resti pultosa pedig, ha akarta, további segítséget nyújtott ehhez. A hab jó barátja volt a gyors kiszolgálásnak: a három deciből így könnyen lett kettő és fél, mire az ember eljutott a vonatig. A tömeg nagy volt, a sietség még nagyobb, a panaszkodásra pedig amúgy sem maradt sok idő.

A csapból többnyire Kőbányai Világos folyt – a köznyelvben Kőbambi. Hidegen, frissen csapolva, különösen egy forró nyári napon, a peron és a sínek fölött remegő levegőben, szinte életmentő italnak tűnt. Ahogy telt az idő, melegedett a sör, és lassan előkerült a resti másik, kevésbé romantikus arca is: a kifolyt sör, a felmosóvíz, a cigarettafüst és a ki tudja mióta ott lévő szagok sajátos keveréke. A restinek nemcsak íze, hanem szaga is volt.

A háromdecis pohár sör így tökéletesen illett ehhez a világhoz. Nem volt benne semmi ünnepélyes. Nem kellett hozzá alkalom, beszéd vagy különösebb kedv. Elég volt egy késő vonat, egy rövid átszállás, néhány megmaradt érme a zsebben, vagy az a bizonytalan érzés, hogy az embernek még van öt perce, mielőtt tovább kell mennie.

Három deci Kőbambi. Egy feles. Egy állóhely a pultnál. Ennyi fért bele az életbe.

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán