Volt idő, amikor Béla kereste az IPA-t. Citrusos, gyantás, ködös, dupla, tripla — végigitta a térképet. Tudta, melyik főzde mit csinál, és örült, ha valami még erősebb, még aromásabb, még hangosabb volt.

Aztán Béla egyszer csak elfáradt.

Nem egyik napról a másikra. Csak egy ponton minden korty ugyanabba az irányba húzott. Több komló, több illat, több ígéret. És egyre kevesebb különbség. A sör nem lett rosszabb — csak egyformább lett a zaj.

A pultnál már nem kérdez. Látja a neveket, a százalékokat, az ízjegyeket. „trópusi gyümölcs”, „citrus”, „gyanta”. Béla már előre tudja. Nem meglepetés, hanem ismétlés.

Az IPA nem hagy csendet. Mindig mond valamit. Mindig bizonyítani akar. Béla pedig már nem vágyik bizonyításra. Sem a sör részéről, sem önmagától.

Mostanában inkább rendel egy világos lágert. Vagy egy barnát. Valamit, ami nem tolakszik. Nem kell megfejteni, nem kell róla beszélni. Csak inni.

Nem az IPA változott meg, hanem Béla.

Photo by Richard Bell / Unplash