Négy sírásó sörözött a költő síremlékének lapján. A hét üveg, melynek tartalmát már elköltötték a mulandóság napszámosai, félkört alkotott a betonlapon. A maga szerény módján hétköznapi emlékműnek hatott. A sírásók szerszámai a szomszédos, frissen ásott sírgödör szélén hevertek, ők pedig a pihenés kortyai között egy hamvasztó ember felszarvazásának a történetét rakták össze a temetői pletykák töredékeiből. Időközönként jóízű nevetés harsant. A szemközti parcellán felháborodástól megnyúlt arccal emelkedett fel felesége sírja mellől egy férfi és szólított meg egy arra haladó sovány, magas, sápadt öregurat.
– Látja, uram?
– Mit? – kérdezte hűvösen a szikár.
– A sírásókat!
– Látom.
– És nem háborítja fel?
– Mi? – nézett türelmetlenül a tolakodó özvegyre a magányos öreg.
– Söröznek a temetőben! Az ország jelentős költőjének a sírján!
– Nem háborít fel – tekintett barátságosan az újabb sörösüveget körbeadó sírásókra az ismeretlen öregember.
– Nem?
– Nem. Sőt, elárulhatom, hogy véleményem szerint a költő, amióta halott, nem érezte magát olyan jól, mint most, amikor söröznek rajta. Különösen az tetszhet neki, hogy éppen sírásók teszik. A költő úgy érezheti, hogy maga Shakespeare ültette sírjára ezeket az embereket nagyrabecsülése jeléül.
– Nem értem, mit beszél.
– Nem baj, az a fontos, hogy megnyugodjék. Ehhez azonban tudnia kell, hogy a költő, amióta örök álomra hajtotta fejét, egyszer volt igazán felháborodva. A temetése napján. Amikor itt ácsorogtak a sírja körül koszorúkkal a hivatásos megrendülők, a gyászból is előnyt húzók, a közönyösek, akik a szertartás első perceiben baráttá könnyezték magukat. Egyszóval az utókor. Ne bántsa a sírásókat, uram, ők biztosan kirángatják a költőt a hallhatatlanság unalmából, és talán el is feledtetik vele a képmutatás fárasztó napját, a temetését.
Az özvegy felháborodása sérelemmé jegesedett. Úgy érezte, a vén bolond özvegyi gyásza mélységét éppen úgy kétségbe vonja, mint a társadalmi megrendülés őszinteségét.
– Honnan tudja, hogy képmutatás volt a temetés? – kérdezte gúnyosan.
A költő sírján a kilencedik üveg koccant. a hamvasztó ember felesége az elbeszélők szerint épp most kapta fel bugyiját, a lombok között rigók harsogtak. A hórihorgas öreg mozdulatlan arccal válaszolt.
– Én tartottam a gyászbeszédet.
Búcsú nélkül ment tovább az úton. Járása könnyű volt és határozott, mint azoké az öregeké, akik nemcsak ismerik az emberi természetet, de büszkék is rá.
