Örömmel tettem eleget a Szépművészeti Múzeum felkérésének, hogy a múzeum+ sör tematikájú programjában tárlatot vezessek. A választás rám lett bízva, hogy melyik festmény kapcsán beszélek a sörös asszociációimról. A választásom Simon de Vliegier Holland halászhajók című festményére esett és ebből következően a hajózás és a sör kapcsolata lett a rendhagyó tárlatvezetés tárgya.
A választás szemmel láthatólag a szép számban összegyűlt érdeklődőket is meglepte, hiszen valószínűleg egyszerűbb megfejtésre, mondjuk Cornelius Dusart Kocsmajelenetére, vagy Abraham van den Hecke Mulató társaság című képére számítottak. Azoknak, akik lemaradtak a tárlatvezetésről, néhány storyt idéznék a múzeumban elhangzott történetekből.
Szinte elképzelhetetlen, de Hollandia – ma a világ egyik legnagyobb sörexportőre – valaha sört importált: a holland hajósok rendszeresen szállítottak sajtot, vajat, halat Hamburgba, s hogy kihasználják a tengerjárók kapacitását, jóféle német sörrel megrakodva fordultak vissza.
A harcos antialkoholisták által előszeretettel hangoztatott mondás szerint az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt. A megsárgult krónikák lapjai szerint a Hanza-városok esetében ez biztosan nem igaz.Ezek a kereskedelmükről híres városok a 13-16. század között bizony nem mással, mint a sörrel alapozták meg gazdagságukat, hiszen jövedelmük jelentős része a sörfőzésből és a sörrel való kereskedelemből származott. Így a folyékony kenyér tulajdonképpen a folyékony aranyat jelentette, amely irigylésre méltó gazdagságot biztosított számukra.
A hamburgi kikötőből kifutó hajók is főleg sörrel voltak megrakva a 13. században. Az úticél a belga Brügge kikötője volt, az út azonban nem volt veszélytelen, mert az olcsó sörben reménykedő dánok gyakran megtámadták és kifosztották a „sörhajókat” - a vikingek leszármazottai állandóan csillapíthatatlan szomjúsággal küzdöttek.
A mindenfelé szokásos városi és céhes előírásokat, amelyek kizárólag a helyben tevékenykedő sörfőzőknek engedélyezték az iparszerű termelést és a piaci hozzáférhetőséget, két okból is rendszeresen figyelmen kívül hagyták. Egyrészt azért, mert az idegen illetőségű sörfőzők nem érték be a saját piacon elérhető haszonnal. Másrészt pedig, mert a városi lakosság a hivatalosan jóváhagyott sör áránál jóval olcsóbban jutott jó minőségű sörhöz.A városi előírásokat megkerülendő, a máshonnan odatelepülő sörfőzők a város mellett, annak sörilletőségi körén kívül – a sörmérföldön túl – vertek tanyát. Gyakran jól felszerelt sörfőző hajókon táboroztak a községi felségvizeken kívül. A sörrel teli hordókat legtöbbször kalandos úton, az éj leple alatt juttatták be a városba.
A totális alkoholtilalomból nem sokkal azelőtt kilábalt Amerika is felébredt, a kormány elrendelte, hogy az USA teljes sörtermelésének 15 százalékát a harcoló alakulatok kapják meg. A Távol-Keleten szolgálatot teljesítő katonáikat hajókra telepített, úszó sörgyárakban főzött sörökkel szándékoztak ellátni. Eleinte négy, heti 250 hordó kapacitású sörfőzdehajót terveztek, de idővel ezek számát kettőre csökkentették. A kiszolgált aknaszedőket a kanadai Vencuverben alakították át, de már csak az egyik futott ki a tengerre és hajózott át Yokohamába, időközben ugyanis véget ért a háború Japánnal is. A Davy Jones Brewery, a világ eddigi egyetlen úszó sörgyára desztillált tengervízből, maláta és komló sűrítményből mild típusú sört főzött. Egyetlen alkalommal.
Svédországban – ahol annak ellenére mindenki alkoholista, hogy nehéz, de főleg drága alkoholhoz jutni –, egy egész iparág szakosodott arra, hogy kompjáratokat üzemeltessen Helsingborg-Helsingør között. Mire a hajó Dániába ér a svéd turisták, már annyira lerészegednek, hogy nincs már más vágyuk, hogy a svédországihoz képest mindenképpen olcsó, alkoholból minél többet haza jutassanak.
És persze ne feledkezzünk meg az India Pale Ale-ről és a hajóútsörről se.
