(Részlet Jack London John Barleycorn című regényéből)
Öt éves voltam, amikor először lerészegedtem. Egy forró nyári napon történt, apám szántott a mezőn. Hazulról küldtek, vagy félmérföldnyiről, hogy vigyek neki egy vödör sört.
– Aztán vigyázz, hogy ki ne öntsd! – hangzott a búcsúfigyelmeztetés. Amint visszaemlékeztem a vödör egykor zsírosbödön volt, fölfelé erősen szélesedő, fedél nélküli edény. Ahogy baktattam vele, a sör ki-kiloccsant belőle és végigcsurgott a lábszáramon. Miközben így bandukoltam, gondolkoztam. A sör nagyon értékes valami. úgy véltem nagyon finom lehet. Vajon miért nem engedik meg soha otthon, hogy igyam belőle? Más dolgokat is, amiket a felnőttek nem adtak nekem, jónak találtam. Akkor hát ez is bizonyosan jó. A felnőtteknek bízvást lehet hinni e tekintetben. Ők tudják. És különben is a vödör nagyon is tele van. Kiloccsan a lábamra és a földre ömlik. Senki nem tudja meg, hogy kiöntöttem-e, vagy megittam?
Olyan kicsi voltam, hogy csak úgy bánhattam el a vödörrel, ha leültem és az ölembe vettem. Először felhörpintettem a habot. Nagyot csalódtam. Nem éreztem a várt, nagyszerű élményt. Valószínűleg a habban van hiba. Megjegyzem, nem is ízlett. Aztán eszembe jutott, hogy úgy láttam, a felnőttek félrefújják a habot, mielőtt isznak. Beletemettem arcomat a habba, és jót szívtam az alatta levő erős folyadékból. Egy csöppet sem volt jó. De mégis tovább ittam. A felnőttek csak tudják, hogy mit csinálnak.
Tekintve, hogy milyen kicsi voltam, meg hogy a vödröt az ölemben tartottam, és úgy kortyolgattam belőle visszafojtott lélegzettel, arcomat fülig a habba temetve, nagyon nehéz volt megállapítanom, hogy mennyit iszom. Annál is inkább, mert úgy nyeltem, mintha orvosság lenne: émelyegve és sietve, hogy minél előbb túl legyek rajta. Borzongva mentem tovább, azzal a meggyőződéssel, hogy a jó íz ezután jön majd. Többször is megpróbálkoztam még a hosszú, félmérföldes úton, aztán egyszerre csak elcsodálkoztam, hogy milyen sok sör hiányzik.
Eszembe jutott, hogy láttam már állott sört újra habzóvá tenni. Beledugtam hát egy vesszőt és addig kavargattam a maradékot, amíg a vödör színültig lett habbal. Apám semmit nem vett észre. A verejtékes szántó-vető szomjúságával kiürítette a vödröt, visszaadta, és újra munkához látott. Én megpróbáltam a lovak mellett menni. Emlékszem, amint botorkáltam, odabuktam a lópaták mellé, a csillogó ekevas elé; apám visszarántotta a gyeplőt, olyan hevesen, hogy a lovak majdnem rám estek. Később elmondta, hogy hajszál híján kizsigerelt az eke. Homályosan emlékszem arra is, hogy apám ölben vitt a fák alá, a szántóföld szélére – az egész világ forgott és imbolygott körülöttem. Halálos undor kavargott bennem, rémítő bűntudattal vegyesen.
Egész délután aludtam a fák alatt, és amikor apám napnyugtakor fölkeltett, egy nagyon beteg kisfiú ébredt fel és vonszolta magát fáradtan haza. Halálosan kimerült voltam lábam mázsás súllyal húzott le, gyomromban valami hárfaszerű remegést éreztem, és ez végigreszketett torkomon át az agyamig. Olyan állapotban voltam, mintha méreggel kellene megbirkóznia gyönge szervezetemnek. Valójában meg is voltam mérgezve. A következő hetekben hónapokban csöppet sem érdekelt jobban a sör, mint a konyhai tűzhely, miután egyszer megégetett. A felnőtteknek igazuk volt. A sör nem gyermeknek való. A felnőtteket nem zavarja, hiszen ők beveszik a pirulákat, és megisszák még a ricinusolajat is. Ami engem illet, én egészen jól el vagyok sör nélkül is. Igen, halálom napjáig jól meglettem volna nélküle. De a körülmények másként határoztak. Az élet minden fordulójánál John Barleycorn intett felém abban a világban, amelyben éltem. Nem lehetett kitérni előle. Minden út hozzá vezetett. És húszesztendei barátkozásba telt, szüntelen találkozásokkal és elválásokkal, amíg végre, összeszorított ajakkal, ki tudtam fejleszteni magamban a titkos vágyakozást ezután az alávaló után.
(A könyv magyarul Sárga sátán címmel jelent meg.)
