A Libella fő attrakciója a kétforintossal működő zenegép volt. Egyszer mikor volt egy kis felesleges pénzünk, húsz darab bélás dobtunk be és Harangozó Teca Szeretném bejárni a Földet minden zegzugát-számát memorizáltuk a gépbe, hogy ezt játssza tízszer egymás után. Az ötödik után a törzsvendégek azt hitték, hogy elromlott gép, lökdösni kezdték.Akkoriban preferált szakmai megoldás volt a javító mestereknél, a taszajtás, a ráütés és más ilyen erőteljes dolgok és a wurlitzer mindig meg is javult szerencsére, de ezúttal ezek a mesterfogások sem segítettek.

Terike minden próbálkozás ellenére egyre csak énekelte, hogy szeretné, ha én is vele tartanék világ körüli utazásában. A vendégek egyre idegesebbek lettek, hogy egyre csak megy tovább a bárgyú dal. Így hát egy újabb mesteri húzás következett: kihúzták a konnektorból gép vezetékét, majd visszadugták, de újra csak a művésznő búgott a vágyairól. Ekkor előugrott irodájából az üzletvezető és lekapcsolta a gépet, kihúzta újfent a konnektorból.
– Kihívtam a szerelőt. De addig, kuss!
Az úri közönség méltatlankodott, „zene nélkül nem lehet élni” – és türelmetlenül várta a szerelőt.

Mi is továbbléptünk, s csak később tudtuk meg, hogy a szerelő, darabokra szedte a gépet, majd összeszerelte, bedugta a konnektorba, és bekapcsolta. Az üzletvezető ünnepélyesen feláldozott egy kétforintost, megnyomta a B12-es gombot. Bakacsi Béla: Tizedes elvtárs, miért oly szívtelen című számát óhajtotta meghallgatni. Ehelyett azonban, hála a nyugati gyártmányú zenegép kiváló memóriájának megint felcsendült a tegnapról ismerős Harangozó Teca és ezek után még négyszer körülutazták a Földet és csak ezután következhetett az üzletvezető kedvenc nótája, a szívtelen tizedesről.

Ekkor kezdtek el ránk gyanakodni, hosszú hajú huligánokra, akiknek semmi sem szent, mások kulturált szórakozása sem. Oda sem mentünk egy jó ideig. Azóta persze a Libella egy igazi jó hely lett, egy kultúrkocsma, ahol Bakacsi Béla és Harangozó Teca csak kivételes alkalmakkor dalolászhat.