Ülök a fűtetlen, sötét szobámban és Viktorra gondolok, főleg az anyjára, meg a rezsicsökkentett, ársapkás birkanyájra, ide jutottunk. Bánatomban kimegyek a nagy népi hűtőbe (erkély) magamhoz veszek 1-1 üveg Kő és Borsodi bunkó vilagos sört . Visszaülök ükapám szétfingott foteljába és felpattintom őket fogyasztás céljából.

– Hogy jutottunk idáig? – teszem fel a költői kérdést, majd gyorsan megiszom a savanykás lőrét, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Mert ebben az országban mindig egy személy a felelős mindenért. Korábban Gyurcsány volt, később Kádár, Rákosi, Horthy, Ferencjóska így sorjában visszafelé. Mert a balsors minket régen tép, csak azt nem tudom Árpád apánk előtt mi volt. A nagy turáni átok?

Most az van, hogy bezártak a kocsmák, a szomorú magányos emberek ott csücsülnek a sötét fűtetlen lakásokban és időnként nagyot húznak a közértben megvett akciós piákból. Nincs hová menni, a kultúrház gyerekeknek való és nyugdíjasok melegedője, a plázákba meg az asszony jár nézelődni, a parkba sem lehet kiülni, mert hideg van.

Marad konyha és a régi szép emlékek. Milyen szépen csilingelt a flippergép, villogott a nyerőautomata, suhantak a darts nyilai. A szesztestvérek ölelgették egymást, egymást követtek a körök (alkoholos italok, kinek mi a kedvence) és a vidámabbnál vidámabb történetek. Mikor már mindent elmondtunk egymásnak és megittuk amit a csöcsibaba csapos elénk tett, jöttek a viccek, no ilyenkor vettem a sátorfámat és átmentem a szemközti kocsmába, mert volt hova menni és folytattuk új társaságban a vidám életet. Az embernek volt hová menekülnie, a munkahelyi megaláztatások és robot, vagy az asszony zsarnokoskodása elöl.

Ülök a fűtetlen, sötét szobámban és Viktorra gondolok főleg az anyjára, meg a rezsicsökkentett, ársapkás bírkanyájra, ide jutottunk. Miért hagytuk, hogy így legyen?