„Nyilvánvaló, hogy a pastry ale nem való mindenkinek. Őszintén szólva, legtöbbször nekünk sem. De időnként szeretünk valami bohóságot kóstolni, ami arra példa, hogy tágulnak a sör határai legszélsőségesebb receptek megjelenésével.” (Jessica Boak és Ray Bailey)
Az egyik ilyen szélsőséges örület a pastry ale, ami, hogy ezzel az elcsépelt kifejezéssel illessük, az egyik legmegosztóbb sörtípus. Egy sör, amelyhez ihletet a desszertekből, rágcsálnivalókból és cukorkákból szereznek és ma már legritkább az, hogy ehhez a kakaó, vagy a kávé adja a muníciót.
Az elmúlt évtizedekben a söripar a figyelemfelkeltő szélsőségek felé terelte a söfőzők figyelmét. Ma már nem elegendő, hogy egyre keserűbb IPA-kat és ragyogó imperial stoutokat készíteni. Hogy új vásárlókat szerezzenek termékeikhez, olyan újítások kellenek, melyek gyökeresen megváltoztatják a sörről alkotott képet.
Így aztán több száz sörfőzde törekszik bekerülni a mainstreambe az úgynevezett cukrászsörökkel, amelyeket szeretett desszertek, rágcsálnivalók és cukorkák ihlettek. Nem kell sörkockának lenni ahhoz, hogy megértsünk és értékeljünk egy hordóban érlelt stoutot, vagy egy jó kis IPA-t, de a pastry ale más.
Egy pastry ale sörfőzője úgy gondolkodik, mint egy cukrász, és olyan sörrecepteket ír, amelyekben a példa kedvéért pirított kókuszt, mályvacukrot, gyümölcspürét és vaníliarudat, és még elmondhatatlan mennyiségű „söridegen” alaőanyagot használnak, hogy valóban legyen hasonlóság az utánozni kívánt süteménnyel.
A legtöbb ilyen sört laktózzal édesítik, és olyan kereslet van rájuk, hogy egyre több sörfőzde áll neki a saját cukrászsör receptjét megalkotni. A feladat nem egyszerű, nem véletlen hallhatunk egy-egy darab kóstolása során olyan beszólásokat, hogy hajmeresztő, rémísztő – de a pastry ale köszi jól van és egyre többen kedvelik.
