– Valami készételt kérnék szépen, a sör mellé... Mit tetszik ajánlani? – kérdeztem a jóhírű vendéglő csinos fölszolgálóhölgyét. Igaz, a vendéglő elsősorban söréről nevezetes, de eleve föltételeztem, kapcsolt kínálatukról is az elképzelhető minden jót.
– Szóval, mit javasolna, mi az, amit kérjek?
– Van kérem birkagulyásunk, babgulyásunk, tudok kihozni borjúpörköltet...
Nagy gulyásrajongó vagyok, különösen, ha az adott gulyás sok zöldséggel készül, és igazi lebbencs-tésztával, ám most, hogyan, hogyan nem, mégis a borjúpörkölt mellett döntöttem. Talán azért, mert nemhogy nem ettem még életemben borjúpörköltet, csupán csak marhából készültet, de étlapon nem igen olvashattam róla – Krúdy úrnál annál többet.
– Akkor borjúpörköltet kérek!
Telt-múlt az idő, közben kortyolgattam a seritalból, pompás vala, íze a felleget verdeső – ám a pörkölt csak nem akart megérkezni. Pedig kimondottan a sietség okán kértem készételt. Eltelt negyed, majd fél óra, mire kezdtem rájönni: a söréről híres vendéglőben a készétel nyilván azért készétel, mert készre főzik. A főzés megkezdődik akkor, midőn a hölgy a rendelést fölveszi, főzik, főzik a készételt – míg csak készen nem lesz. Érthető: készételt félkészen nem adhatnak ki a konyháról!...
Ám minden készétel elkészül előbb vagy utóbb – inkább utóbb, mintsem előbb, ugye. Elém került a borjúpörkök, nekiláttam, rágtam, rágtam, még mindig csak rágtam... Bizonyos intervallum után beláttam: ezt ugyan hiába rágom, azaz minél tovább rágom, annál keményebb. Mint mikor az acélt megedzik. Én kérem teljes tisztelettel, történelem szakos is voltam egykor, s így megállapíthattam – két korty között – valószínűleg a Pragmatica Sanctio korában született e pörkölt alapanyagául szolgáló állat, de Werbőczy Hármaskönyve keletkezésének időszaka sem zárható ki anyja – mármint a borjúé) megelletése dátumaként.
Mindez persze nem jelenti, hogy e borjú nem volt borjú – monologizáltam, közben új korty a kitűnő sörből. A borjú igenis borjúnak született, csak hát lassan eljárt fölötte az idő. A fiatal borjúból az évek, évtizedek, évszázadok múlása során legelőször középkorú borjú keletkezett, majd pediglen öreg bor-jú, legvégül meg vén borjú. Ezt ettem én (és közben sört ittam). Mert mily kifogást emelhettem volna vajon a borjú ellen?
Talán, hogy az alapanyag nem fiatal? Ki állítja, hogy a borjúnak fiatalnak muszáj lennie? Hogy szükséges?... Végül is – a humán társadalomból hozva fül példát – az öregember is fölfogható hajlott korú, idős ifjúként. Mondani is szokták: az öregkor nem egyéb, mint a második gyerekkor.
Hát kérem teljes, orbitális tisztelettel, a borjú, amit én ott ettem, második borjúkorát élte. Azaz dehogy élte – halta. Hisz készétel volt akkor már. Igaz, elég nehezen készült el – ám végül késznek kész volt, nem vitás. Kész voltam én is. Fizettem.
– A sör jó volt – mondottam a pincérhölgynek – s magácskának is jól tetszik kinézni.
