Az idő ugyanúgy telt már régóta belül is, mint kívül, sehogy, ám ez különöseb-ben nem rendítette meg. Amióta rátalált erre a kocsmára, amelynek csapszéke fölött egy jókora óra ketyegett mutató nélkül, úgy érezte, mint aki hazaérkezett. Nincs mutató az órán, mondta egyszer valaki, s akkor mindenki felnézett, csak nézték egy darabig az órát, még csend is lett, tisztán hallották a ketyegést, de csodálkozni senki nem csodálkozott. Nincs, válaszolta a csapos és ezzel a dolog el is lett intézve. Senkinek nem hiányzott azóta sem, senki nem vágyta tudni itt a percet, senki nem akarta mérni az időt. Ha sötét van, este van, ha világos meg nappal, mondta egy más alkalommal a csapos, amikor pedig senki nem kérdezte, de ő már csak ilyen volt, olykor mondott néhány fontos dolgot, csak úgy oda hajította mondatait a füstös asztalok fölé, aki akart elgondolkozhatott rajtuk, de hagyhatta is a fenébe. Ha nem gondolt senki utánuk, úgyis hamar elenyésztek, hamarabb, mint a füst, vagy a sör habja. Igazán tetszett neki ez a csapos. Amikor legelőször úgy szólította meg, kocsmáros úr, kikérte magának. Én csapos vagyok, mondta sértődötten, lehet, hogy magának mindegy, de nekem nem. Aztán, amikor lerakta a sört, még hozzátette mintegy a jövőre vonatkozóan, szóval erre elég kényes vagyok, és lecsapkodta kendőjével a hamut az asztalról. Minél többet figyelte, annál inkább tetszett neki. Olyan, amilyen akár én is lehettem volna, állapította meg, talán ilyen szerettem volna lenni, már nem igazán emlékszem. Ezeket gondolta a csaposról, meg magáról, bár nem erőltette a gondolatokat, azok visszahelyezték őt az időbe, s ezt nem akarta. Mutató nélküli óra akart lenni most már örökké.

A csapos egyébként sok mindent tudott, amit ő nem, s ez gyakran zavarba hozta. Egész életében mennyi energiát fektetett abba, hogy megtudjon mindent, amit csak akart, s erre itt egy ember, akit csak figyelni kell, akiről minden lényeges leolvasható. Az ember attól ember, hogy méltósága van mondta például az egyik napon, amikor az eső úgy ömlött, hogy még az ajtó alatt is befolyt utcáról, s még odabent is, mintha esett volna, az átázott kabátokról párállott, majd ismét lecsapódott és permetként szitált a víz. Két részeget rakott ki éppen az utcára, és visszafelé szétnézett, van-e mindenki előtt innivaló, leszedte az üres korsókat és csóválta a fejét. A méltóság nagyon fontos, ismételte, ezeknek itt nem volt. Nagy hiba. Mert akinek részegen nincs, annak nincs józanon sem, az biztos. Szegények, nézett vissza az ajtó felé, aztán széttárta karját, vállait felhúzta, s kimondta a végső diagnózist, na látja, itt az ember már nem tud mit csinálni, a méltóság az vagy van, vagy nincs. Majd elmennek más kocsmába, vigasztalta meg végül magát a két részeg feletti sajnálatában, de még jó ideig morfondírozhatott magában, mert gyakran megrázta a fejét, vagy lebiggyesztette az ajkát, s úgy nézett föl időnként az ajtóra, mintha át akarna látni rajta, át, egészen a két tántorgó részegig.

Amikor anyánk megelégelte a várakozást, meg az étel ide-oda tologatását a tűzhelyen, mesélte később, maga elé vett minket, két húgomat és engem, szépen felöltöztetett és elküldött apánkért a kocsmába. Lelkünkre kötötte, hogy ne mondjunk neki semmit, ne hívjuk, csak álljunk ott mellette. Úgy is tettünk, megálltunk az asztalánál, s mondhatom soha nem volt annyi ital apámban, hogy erre a látványra ki ne egyenesedjen, s először ingadozó, majd egyre magabiztosabb léptekkel maga előtt terelgetve minket ki ne jöjjön a kocsmából. Hát ez méltóság, például ez az. Elégedetten nézett körül és mindenki bólogatott, hát igen, ez az valóban, de szólni senki nem szólt. Ittak csendben, itta mindenki azt, amit innia kellett ahhoz, hogy estére lágyan ringó hajónak érezze a kocsmát, hajónak egy nyugalmas sörhabtengeren, melyen gondok és gondolatok nélkül ringatózhat akár az idők végezetéig.