Az alkoholt fogyasztó személy előbb-utóbb törvényszerűen átéli a leittasodás – hivatalból – elítélendő, ám csöppet sem kellemetlen állapotát. Ahogy a bőbeszédűséggel egyáltalán nem vádolható székely ember mondaná: megittasul, megrészegszik, megrészegül, megrészegedik, részegre - vagy tönkre issza magát.

A témakörben igen gazdag magyar nyelvben az italozás, az ivászat, a részegeskedés, a korcsmázás, a korhely­kedés hivatalos ízű, szárazon szabatos és teljeséggel fantáziamentes terminus technicusa az alkoholizálás.

Az efféle, iszákos életet élő, züllött életmódot foly­tató egyén iszik, italozik, piál, piázik, szeszel, vedel, szlopál, hör­pint, hörböl, nyakal, gurít, görget, felhajt, felönt, feltölt, tintáz, tütüz, tütüzik, tyütyükél, áztatja a fogát, a nyelvét, a gigáját, nyeldekel, az arcába teszi, a bőre alá helyezi a nedűt, a gyógyító szeszt.

Ettől azután menetrendszerűen bekap, beszeszel, beszív, elázik, felönt a garatra, betölt, besokall, benyal, benyakal, bekáfol, bekávézik, betankol, betangózik, betörülközik, bebambizik, besikerál, beseggel, bebasz, beállítja magát (meg a maligánját), s végül megszédül, megtántorodik, megroggyan, elhajlik, elgörbül, rohadt kérdőjellé válik, elissza az eszét, elzsibbad, elhagyja magát, meg az agyát, egészen ergya lesz, s olyan brutálisan berúg, hogy szinte amortizálódik.

Közbeszédünk a szakkifejezések segítségével árnyalatnyi finomságokat képes érzékeltetni ezen állapotváltozás fokozatait. Attól kezdve, hogy a szóban forgó egyén kissé becsípett, be­csiccsentett, mátós, mártós vagy mólé, lehet borgőzös, kokszos, koki, szittyós, szivacsos, siker, sügér, gödény, elázott, elvarázsolt. kiütötte magát, hogy aztán a folyamat végére tök-, csont-, beton,, holt-, tajt-, föld-, sár-, pocsolya-, merev-, segg részeggé illetve totálkárossá váljék. Olyanná, mint a disznó, a kutya, az ökör, az albán szamár, aki végül lemegy lábtörlőbe, avagy éppenséggel felmosórongyba.

Az efféle alkoholista kocsmatöltelék, borbarát, szesztestvér, ivócimbora, szeszkredenc, lopótök, aki esetenként képes pepitára inni magát persze kedvenc időtöltése színterét is misztifikálja. Hajlamos közönséges csehóját, krimóját, kricsmijét, lebuját gégészetnek, elfekvőnek, talponfekvőnek, üzemanyagtöltő-állomásnak, valóságelvonó intézetnek, klubnak, bázisnak titulálni. Ahogy az etilalkoholt tartalmazó folyadékokat is inkább a motalkó, nafta, tütü, hajtó, üdítő, nyakolaj, orvosság fedőnevekkel illetni. Azt vallja, hogy piája kis mennyiségben orvosság, nagyban gyógyszer: mértékkel iszik, mondja, ám mértéke a vödör…

A csap körül ólálkodók nyelvi leleménnyel teremtett szavainak, mondásainak, aszfalton termett szóvirágainak melyek az ivászathoz kapcsolódnak, se vége, se hossza – de itt véget vetünk nyelvészeti alapvetésünknek és megyünk az itatóhoz, hiszen a sok beszédtől már porzik a vesénk!