Nem vagyok politikailag korrekt, mondjuk leszarom, de ami inkább zavar, hogy pszichológiailag sem vagyok az, jeges verejtékben ébredek, és olthatatlan lázban alszom el nap mint nap, a vérem gyanús elegy, a szemeim pattanásig feszült golflabdák, az agyam tömény iszony.

Látad-e már táncolni a sátánt, mikor izzó tányér a Hold?

Ilyenkor fekete a vér, az éjszakának nem akar vége szakadni, csak dúsul egyre a hajnal, míg olyan hihetetlenül sűrűvé nem áll össze, mint a másnapos szájíz, vérengző bárányok töltik be az álmokat, sikoltozva ébredek fel, mellettem idegen nő, egy kamasz fiú testét hordja, gondolatai hevenyészettek, imája kapkodó, és én nem adok időt, hogy végig mondja, az ámen előtt félbeszakítom, törött üveggel ütöm az arcát, körmönfontan lemészárolom, tobzódom a belső szerveiben, hideg és pontos mondatokkal alázom mielőtt teljesen kihűlne.

Látod, Uram és megengeded.

Rettenetes hideg volt, és a szobában nem volt fűtés, mert a tulajdonos esténként ellenőrizte a motelt, nehogy valaki fűtsön, mert az túl sok áramot fogyaszt. Karomat keresztbe tettem a testem alatt, vastag pulóver volt rajtam, nadrág, zokni, meg minden, de nem bírtam aludni a hidegtől.

És te nem ápolsz engem, anyám.

Olyan éjszakák jönnek, amikor fent van a Nap, világosság ragyogja be a semmit, az emberek dolgoznak a gyárban, a szárnyas ember kussol, én pedig félek, mint ahogy még sosem féltem, kapaszkodom abba az apró szilánkba, amit onnan hoztam, ahová nem mehetek vissza sohasem.

Látom, a nő-utas kiszálláshoz készülődik, megfogja táskáját, belekapaszkodik a székbe,  kétségbeesve keresi a kiutat, ami nincs, mert a világ főleg semmi, csak elenyésző részben csillag.

Mind kurva.

Vakon és gyáván járkálok ebben az embertelen térben, amit megszokásból Budapestnek hívnak a vesztesek, keresem azt, aki megsemmisít, addig pedig iszom, könyörtelenül és ipari méretekben, mint akinek a halála függ ettől, és tényleg. Iszom, mert a heroin drága, az LSD megtébolyit, a fű beparáztat, a speed lebont, az alkohol viszont csak megöl, mint egy bajtárs, ha halálos sebet kapok, könyörületesen és gyorsan végez velem, a tenyerébe hajthatom a homlokom, megsimogat, és biztat, hogy van túlvilág, ahol nem mind kurva.

A Holdig fog fröccsenni a vér.

Pihenj, lazíts, tedd a táskád az asztalra, igyál valamit, ne vetkőzz, szopni fogsz.

Sör, sör és még sör, aztán mint az ölebek otthonában, elönt valami számonkérhetetlen és megmagyarázhatatlan derű.

 Sosem lesz vége.

(Az írás eredetileg a Maláta 1995/4. számában jelent meg)