1978-ban a Mikroszkóp Színpadnál dolgoztam. Május elsején a munkatársaknak – élükön a rettenthetetlen Komlós elvtárssal – kötelező volt felvonulniuk. Persze Hofi Géza felmentést kapott, de ezt mindenki természetesnek tartotta.
Komlós elvtárs ment legelöl, és vezette a színészekből, valamint színházi dolgozókból álló szedett-vedettnek tűnő társaságot. A munkásmozgalom vérvörös zászlaját főnöki utasításnak megfelelően, felváltva kellett vinni. Mikor a dísztribün elé értünk, ahol pártunk és nemzetünk nagyjai integettek, középen jól kivehetően maga Kádár elvtárs, Komlós elvtárs elragadta a soros zászlót cipelőtől a lobogót, jó forradalmárhoz híven magasba emelte és jól meglengette, hogy maga Kádár elvtárs is lássa, hogy van még elvtárs a vártán, aki magasba emeli a kommunizmus lobogó szimbólumát.
A nagy zászlólengetéskor nagyon megijedtünk, mert Komlós elvtárs nem volt valami jó egészségi állapotban a folyamatos munka és szeszelés miatt. Féltünk, hogy elejti a munkások szent ereklyéjét, és mivel én voltam a legfiatalabb a társulatban, engem löktek előre, hogy vegyem el a főnöktől a zászlót. Amint a közelébe értem szóltam neki, hogy segítek vinni a lobogót. Nem válaszolt, mert nem tudott a kimerültségtől, csak rám nézett azzal a gyilkos tekintetével, amivel az ÁVH börtönében halálra ijeszthette a megkínzottakat. Rögtön értettem, hogy nem adja. Kisvártatva azonban odaintett magához, és mint egy stafétát a kezembe nyomta a vörös zászlót. Sok kolléga irigykedett ebben pillanatban, hogy nekem adta tovább személyesen.
De ebben nem volt semmi célzatosság, csak én álltam segítőkészen legközelebb hozzá. Én viszont elég cikinek is éreztem vörös zászlót cipelni, így addig térültem, fordultam míg valahogy eltört a zászló rúdja.
Próbáltam úgy vinni, hogy ne lássa a főnök, de Komlós elvtárs sasszemét semmi sem kerülte el, és fenyegetően rámszólt, hogy azonnal csavarjam össze a zászlót, és a felvonulás végén adjam le a zászló-begyűjtőhelyen.
Nem sokkal később az elmaradhatatlan sör-virsli fogyasztás közben, amit az újságíró szövetség Népköztársaság úti palotájában fogyasztottunk el, odaintett magához, és rákérdezett, hogy is volt az a vöröszászlórúd törés.
– Nem tudom főnök, véletlen lehetett, ártatlan vagyok – védekeztem.
– Na jó! – mondta nagy kegyesen – Ez többé ne forduljon elő! De most már elég volt az italozásból, menjetek be a színházba, este előadás.
Tudni illik, mi munkával ünnepeltük a munka ünnepét.