Hosszú éveken keresztül legfeljebb Párkány felé átutazóban jártam Esztergomban. Ebbõl nyilván kitalálták, hogy az út célja valamelyik kocsma lehetett, és azt is, hogy már akkor is a sör õszinte barátja voltam. Megvallom, szeretem a szlovákok gulyásait, a knédlit, a sztrapacskát és a rántott sajtot is, de a fõmotívum mindig is a sör maradt párkányi látogatásaim során.

Aztán egyszer egy sörfesztivál kapcsán néhány napot Esztergomban töltöttem. A több napos sörtúra alatt a feleségem felfedezett egy hirdetést egy eladó telekrõl, valahol a hegyoldalban. Nem szaporítom a szót, néhány nap múlva esztergomi birtokosok lettünk, izgatott tulajdonosai egy aranyhegyi szõlõnek és egy alápincézett faháznak.

A boldogság töretlen volt, a házikó teraszáról láthattuk a Gerecsét, a Börzsönyt, a Garam torkolatát és persze az esztergomi panoráma elmaradhatatlan részét a Bazilikát is. A kertben madarak csicseregtek, egyébként csend, nyugalom, béke. A vásárlás õsszel történt, szüret után. A száz szõlõtõke csupaszon várta, hogy Micsurin bácsi segítségével ismét termõbe forduljon. Mert a szõlõhöz szakembert is örököltünk, akit nagy tudása okán neveztünk el Micsurinnak. Tavasztól az õ vezetésével megismerkedtünk a szõlõnevelés összes szépségével és nehézségével.

Mondanom sem kell, hogy a tanulópénzt is rendesen fizettük. Egyik héten a különféle növényvédõ szerekre adtunk, legközelebb a kapagépbe kellett benzin, és persze a munka sem folyt ingyen. Hordót is vettünk, prést, meg mindent, ami egy szürethez kell. Az egész alig fájt többe, mintha vettem volna egy hektó jó bort.

És ekkor érkezett el a szüret. Néhány megbízható barátomat már jó elõre értesítettem: jöjjenek segítsenek, aztán kezdõdhet a mulatság. Így is történt. Maga a szüret a tíz embernek nem tartott tovább hat óránál, ebbe még az eszközök elmosása is belefért. Hanem a mulatság jóval éjfél után ért véget. Folyt persze a sör, a Becherovka, és nem sok maradt sem az ebédre sütött fasírtból, sem a vacsorára készített pincepörköltbõl. Ha számítom a reggeli tojásos lecsót is, bizony akkor újabb egy hektó jó bort vehettem volna.

Innét kezdve már ment minden, mint a karikacsapás, mindöszsze néhány műanyag-edényt kellett beszereznünk, hogy a kétszáz liter mustot elszállítsuk apósom borospincéjébe. Nálunk, a házunk aljában levõ hideg garázsban nem indult volna be az erjedés, és az öreg – szemben velem – egyébként is ismerõje a bortermelés fortélyainak. Így aztán elkocsikáztunk Borsodba meg vissza. Szerencsénkre a tank benzint sikerült a munkahelyemen elszámoltatnom.

Aztán karácsonykor megkóstoltam a „borunkat” is. Hát! Nem volt sem háromemberes (ketten lefognak, a harmadik tölti), sem guggolós (a cimborák guggolva közlekednek a ház elõtt, nehogy behívd õket egy pohárra), de nálam legfeljebb egy gyengébb sörrel vetekedhetett. Azért valahogy csak elfogyott a következõ szüretig. Leginkább fröccsnek ittunk, úgy még én is megszerettem.

És ez így ment évrõl-évre, újra meg újra, csak annyi változott, hogy már más dolgozott a kertben, nem Micsurin bácsi. Nekem egyre kevésbé tetszett a dolog, és lassan az asszonyt is meggyõztem: nem kell ez nekünk. Így aztán az egyik szüret után, mikor a cimborák még az elõzõ napi söröket és Becherovkákat aludták ki, korán keltem, és lefektettem valamennyi tõkét.

Azóta semmi nem zavar a szép kilátásban. Megmaradtak biztos pontjaim, a Gerecse, a Börzsöny, a Garam-torkolat, a Bazilika, és egyre több részlet ismerõs a tájban. Azóta esténként mikor a naplemente megunhatatlan szépségében gyönyörködöm, néha nosztalgikus kedvem támad. Ilyenkor iszom egy üveg sört valaha volt borunk emlékére