Minap a kocsmában a megélhetési tolvajlás került szóba. Lajoska egy nyugdíjas törzsvendég, aki mindennap megjelenik a kocsmában, megissza négy-öt sörét, de a magasröptű beszélgetésekben ritkán vesz részt. Ezúttal azonban magához ragadta szót.

Őszintén megmondom, sokáig kifejezetten utáltam a sört. Sehogy sem tudtam megbarátkozni keserűségével és sokkal inkább éreztem, hogy eltelek tőle, minthogy szomjamat csillapítanám vele. Mikor a nyolcvanas évek közepén először jártam Bécsben, mégsem a grinzingi borokkal kötöttem közelebbi ismeretséget, hanem a Trumer sörrel. A sörözőbe a kényszer vitt, a városnézés közben jelentkező vizelési inger.

A Trumer Pils kecses, hosszúkás pohárban került elém, elegáns felirattal a palástján. Nagyon megtetszett. Rendeltem még egy, majd még egy pohárral, és mit szépítsem a dolgot az egyiket, miután elfogyasztottam tartalmát, elloptam. Persze nemcsak a pohár tetszett, hanem a lopás diszkrét bája is. Hirtelen kedvet kaptam a sörhöz és aznap összesen tizennyolc pohár sört ittam meg. Ja! És persze hét darab különböző söröspohárra is szert tettem.

Ettől a naptól kezdve szenvedélyes söröspohár-vadászatokat tartottam. A gyűjteménybe azonban csak olyan pohár kerülhetett bele amiből ittam is. Azaz, ugyanolyannak kellett lennie és ugyanabból a kocsmából kellett származnia, mint amilyenből és ahol ittam. Ment is minden a maga útján, gyűjteményem szépen szaporodott és én egyre jobban meg szerettem a sört is. Aztán egyik este az egyik grazi kocsmában, a csapos mikor távoztam volna, elállta az utamat és követelte vissza a korsóját vagy húsz schillinget.

Zavarba jöttem és elszégyelltem magamat. Az eset váratlanul akár szerencsés fordulatot is vehetett volna, mert az egyik vendég, mint kiderült szintén lelkes korsógyűjtő, hallva a vitát, jót nevetett és felajánlotta a csaposnak, hogy kifizeti a poharat. Nem, ezt nem fogadhatom el, hárítottam el a segítséget. Visszaadtam a korsót, és megszégyenülten kiléptem az utcára. No, azóta nem gyűjtöm a söröspoharakat, de a sör egyre jobban szeretem.