Csendes jubileumot ünnepeltem magamban a minap: a századik ember vallotta meg bizalmasan, hogy a csepeli gyár kapuja előtt álló Lenin szobor kezébe ő rakta a zsíros kenyeret anno. A derék műalkotást ugyan már elbontották azóta, de a tér körüli csehókban az alkohol és legendák ködéből még mindig felbukkan a különben igaz történet. Ilyenkor tanácsos okosan bólogatni, mert tényleg ártatlan hazugságról van csak szó, ellentétben azzal az állítással, hogy az Akváriumként emlegetett egységben árult büdös lé az sör.

Csepel központja, az azóta Szent Imrére visszakeresztelt Tanácsház tér szerencsésnek mondhatja magát sanyarú sorsú társaihoz képest. Egyrészt, ahogy a funkcilogika megkövetelte volna, nem nevezték el Polgármesteri Hivatal térnek, másrészt a parkot is érintetlenül hagyták, sőt még valamit csinosítottak is rajta, köszönhetően a közepén álló templomnak. A szomszédos buszvégállomást sem dózerolták le, mert azt meg minek, egyedül a Rákóczi étterem adta át magát a kényszerű enyészetnek, igen helyesen. E helyre ugyanis még a sziget legdélibb részéről is felruccantak egy kis késelésre, és lapzártáig a szerepét hál' isten nem vette át még egyik kocsma sem, így viszonylagos nyugalomban indulhat a sörkörút, különös tekintettel a csapoltak és a pultoslányok minőségének vizsgálatára. Utóbbi igen csak indokolt, mivel diszkriminatív módon szinte csak nőket alkalmaznak errefelé mostanában, pedig én a fent említett csoport egyetlen tagjával sem tudtam még elbeszélgetni a Csepel SC labdarúgócsapatáról, és nemcsak azért, mert kiestek a harmadosztályba.

Első célpontunk a Kapsreiter söröző. Kábé hat méter hosszú, két méter széles, kerthelyiségnek titulált betoncsík, bent életunt harmincas. Szerény borravalónkra annyit se mond, hogy röff, viszont az egyféle sör egész fogyasztható és főként hideg, kint harminc fok, de azért a csajomat nem hoznám ide. Átsétálunk inkább mi is a mintegy ötven méterre fellelhető Maya presszóba. Tök üres, ami nem csoda, hiszen az árszínvonal alaposan meghaladja a peremkerületi átlagot, képesek 160 forintot is elkérni egy korsó Dreherért. Ezenkívül van még HB és Arany Ászok is. Egy idősödő és egy fiatalka hölgy unatkozik dekoratívan a csapok mögött, talán anya és lánya. A biztonság kedvéért nem érdeklődöm ez ügyben, nehogy úgy járjak, mint a múltkor, megkérdezvén ismerősömtó1, hogy nem zavarja-e az anyukáját, ha leülök az asztalukhoz, mire azt mondta: te barom, ez a menyasszonyom. Itt egy kicsit többet időzünk, fotós kolléga bőszen kattintgat, a korosabb személyzet érdeklődve nézi, majd kérdést tesz föl, hogy miért a földet fényképezi. Gábornak nincs kedve fizikai fejtegetésbe bonyolódni a fénytörés és a tükrök tárgykörében, így csak annyit mond, hogy nem azt fényképezi. Idősb hölgy vállrándítással tudomásul veszi.

Az Akváriumba már kevésbé szomjasan érkezünk, mint kiderül, ez bölcs előrelátásnak bizonyul. Iszonyú randa, hangulattalan hodály a Szövetség ABC hátsó traktusában, a bejáratnál található asztalnál 500 év szigorított ül, bitumenhomály tekintettel – az egyik még bandzsa is. Megpróbálunk minél észrevétlenebbül a pulthoz somfordálni, ami 82 kilóval azért elég nehéz, ám itt jön az igazi csapás, a bajor jellegű házi sör. Ez a fogalom külön megérne egy tanulmányt, persze azért akadnak minőségbeli különbségek de ez még kategóriájának is a legszutykabbika. Túránk során az első és utolsó alkalom, hogy nem iszom meg az elém rakott italt, bár kontrasztként két igazán aranyos fiatal lánnyal szellemeskedünk, végül is ezt a macskapusztító löttyöt nem ők gyártják, csak eladják. Miközben jóindulatúan figyelmeztetnek, hogy óvatosan fotózgassunk, mert ki tudja, kit köröznek éppen, Gábor már egy randevút erőltet, de a feketehajú mutatja ujján a jegygyűrűt, és tényleg szomorú. Mondom is tanult barátomnak, miután szerencsésen kijutunk e becsület- és gyomorsüllyesztőból, hogy így legalább izgalmasabb lenne, de ő valami erkölcsi aggályokat emleget. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, inkább ráhagyom. Eközben egy éjjel-nappali közért elé érünk, ami másodállásban kvázi-kocsmaként működik, van benn könyöklő is, olyan igazi, 70-es évekbeli tákolmány, mennénk is tovább, de ekkor akcióba fordul a csendes csepeli délután.

Enyhén tökrészeg egyén rúgja fel érkező cimborája biciklijét üdvözlésképpen, az agresszor személyében pedig felismerem egykori csapattársam édesapját, ami nem is lenne baj, de ő is felismer engem. Hangos és trágár köszöntés következik, kezembe kerül egy palack Arany Ászok, ittam ma már jobbat, de rosszabbat is, mennénk ám tovább már a fenébe. Elég reménytelennek tűnik, de ekkor a kerékpártulajdonosnak hál' isten eszébe jut, hogy őt itt bizony atrocitás érte, különvéleményének hangot is ad, így észrevétlen leléphetünk: irány a Gold Fassl söröző.

Minden rendben is lenne, leszámítva, hogy a fent említett márkából még kóstoló sem akad, de ez a legkisebb probléma, mert a hely különben kellemes, kies, fűzöld abroszokkal. Ám az egészet sajnos lerontja Budapest és így Csepel talán legbumburnyákabb pincérnője, aki odáig megy a kötelességtudásban, hogy már kívülről sem akarja engedélyezni a helyiség fotózását. Egy kicsit elszakad a cérna (na, mondjuk nem anmrira, mint amikor a kerületi focicsürhe hetet kapott Kabán), annyit mondok csak e kissé felhevült, utcaszerte híres amazonnak, hogy én bizony az utcafrontról azt fotózok, amit akarok. Ennyiben maradunk, ő még valami főnököt emleget, de mi akkor már régen a Voodoo sörözőben nyugtatjuk magunkat a kollégámmal együtt.

Most írhatnám azt, hogy így a sörtúra végére iszonyú kellemes meglepetésben részesültünk, merthogy csapolt Budweiser vigyorog az arcunkba, de ez nem igaz, mert én már régen pontosan tudom, hogy kedvenc sörmárkámat mérik eme nagyszerű helyen, amit régen még Gyorsvasútnak hívtak és még a fater is járt idején annak idején, mint proletár. Ő még nem ismerhette a Budweisert, de a Budweiser sem ismerte őt, úgyhogy a meccs eredménye 1-1, mint 94-ben a Csepel-Ferencváros.

Itt tulajdonképpen vége is lehetne a cikknek, a Tanácsház téri kocsmákat szigorúan végigjártuk, az meg már jellemtelenségünket mutatja, hogy ennyi nemes és nemtelen serital elfogyasztása után még átbattyogtunk a kertvárosi Totó büfébe, hogy bevégezve aznapi küldetésünket a feledés homályába merüljünk mint az egykori Lenin-szobor talapzata.

(Az írás a MALÁTA sörirodalmi és kocsmakulturális folyóirat 1998/8 számában jelent meg. Nem tudom azóta mi változott meg Csepelen, de ezt a kontrollt már csak a nemrég elhunyt Öz Zsolt nélkül ejthetnénk meg. Úgy meg minek?!)