A Teleki tér már nem volt bolhapiac, amikor még mindig a tolvajok, a betörők és egyéb szegénylegények egyik kedvenc és megszokott passzoló helyeként tartották számon. Hajnalonként, amikor a Mátyás tér felől oszlani kezdtek a Józsefváros ködfoltjai, titokzatos árnyak tűntek fel a rozoga bódék és standok között. Betörők igyekeztek túladni zsákmányukon, piti tolvajok, bőbeszédű markecolók kínáltak lopott órákat, táskákat, bőröndöket. Hogy kiknek? Azoknak a neppereknek, akik nem mentek a városból egyre kijjebb szoruló ócskapiac után, hanem makacsul ragaszkodtak régi, megszokott környezetükhöz.

Mivel én is e környék neveltje és lakója voltam, az erre kijelölt nyomozótársaimmal együtt, sokszor kezdtem szolgálatomat a lerobbant bódék között, figyelve a tolvajok és nepperek mozgását, hajnali üzleteiket. A téren nemigen volt lehetőségünk a beavatkozásra, a nepperek még a tolvajoknál is éberebbek voltak. Így, vagy akkor kellett a lopott holmikkal megpakolt ügyfeleinket lekapcsolni, mielőtt a bódék közé értek, vagy pedig akkor, ha onnan úgy távoztak, hogy maradt még náluk valami. A nepperek ugyanis nemcsak igényesek voltak, de igencsak aláígértek a hozott áruk valóságos értékének. Ezt nem minden tolvaj tudta megemészteni, s ilyenkor a kevés, de biztos pénz besöprése helyett a rendőrök karjaiba futottak. Méghozzá a tárgyi bizonyítékokkal együtt.

A hajnali sötétségben egyetlen korán nyitó kocsma, a Lordok háza ablakai világítottak, ott látták el kávéval, rummal a tér korai tüsténkedőit. Ez a Karácsony Sándor utca sarkán álló kocsma azzal érdemelte ki a Lordok Háza elnevezést, hogy nappali törzsvendégei a közeli Dobozi utcából, az éjjeli menedékhely jobbára állandó lakói közül, kerültek ki. Ők voltak a lordok.

Szöveg: Dobos János (1990) Fotó: Talum Attila