Lassan, de biztosan a magyar sörgyárak is felfedezik, hogy a világon annyi, de annyi komló van, hogy annak bizony se szeri, se száma. Mondhatnánk azt is, hogy ahány komlóültetvény, annyiféle komló, ám nem akarunk a túlzások hímes mezejére lépni.
Tény, hogy Brit szigeteken a láger sörök intenzív piacfoglalásáig – az 1960-as évekig – nagyon sokféle komlót használtak a kedvelt felső erjesztésű söreikhez. Amikor Amerikában kitört a sörforradalom, az amerikai házi sörfőzők mozgalma is különös érdeklődéssel fordult az ale-élesztő és az amerikai komlók – kezdetben elsősorban a Cascade – felé, mert ezzel a nagyipari lágerekhez képest sokkal intenzívebb ízű, keserűségben is más karakterű sört tudtak főzni a sörkedvelők őszinte örömére bőségesen adagolt komlóikkal. A siker magával hozta a komlók új generációinak egész sorát – nem csak Amerikában, de Ausztráliában és Európában is. Ezzel párhuzamosan megváltozott a komlózás metódusa is: egy-egy sörhöz a komlóforraláskor különböző időben, alkalmasint nem csak egy-egy keserű illetve aromakomlót adagolnak, hanem akár 100 félét is és ismét divatba jött a hidegkomlózás is.
Nem egy nagyobb sörgyár állt rá maga is erre a vonalra, azaz bővítette a felhasznált komlók számát és újfajta komlózási technológiákat vezetett be – akár úgy is, hogy továbbra is láger söröket főzött. Így történt, hogy a hazaiak közül a Dreher Sörgyár az elmúlt években számos komlófajtát „dobott” sörébe. Így született a Citrával készült hidegkomlós, a Colombus-szal főzött Dreher Amerikai Komlós, a legújabb pedig a Mosaic-kal „fűszerezett” sörük. Nincs mese, a frissítés mindegyik esetben jót tett a sörnek – tudomásunk szerint az alapsör mindig ugyanaz – az ízgazdag komlók mindenképpen adnak egy újszerű karaktert a sörnek, de sajnos az igazi, robbanásszerű változásra még várni kell. Ehhez elsősorban eggyel – a kukoricadarával – mindenképpen csökkenteni kellene az alapanyagok számát.