A sörlevet a középkorban jókora kádakban hűtötték. A folyamatot a léhűtők gyorsították, akik kézi erővel, úgynevezett kavarómankókkal kavarták a forró levet. Ez a legképzetlenebb munkaerő, a kezdő inasok dolga volt. Körbe jártak a hosszúkás, rendesen tojás alakú léhűtőkád körül, ha viszont nem ügyeltek rájuk, akkor hajlamosak voltak a lustálkodásra. Innen ered a rosszalló léhűtő elnevezés.

Egy korszerű sörgyárban a termelés automatizált, a sör – jellemzően – egy teljesen zárt rendszerben készül. A dolgozók többsége csak azt ellenőrzi, hogy a folyamatba nehogy hiba csússzon. Azaz egy kivétel mégis akad.

Régebben a sör mindenfelé egyforma, szabvány palackokba került. Manapság azonban a hazai sörgyárak nagy gondot fordítanak a külcsínre, ezért különféle méretű és alakú sörösüvegekkel próbálják vonzóvá tenni terméküket, az egytől-egyig alsóerjesztéssel készített söröket. Így a palacktöltés előtt az automatizált töltősorról el kell távolítani az oda nem illő üvegeket. A léhűtő vendéglátósok és üvegvisszaváltók ugyanis fütyülnek arra, hogy melyik üres üveg, melyik rekeszbe kerül. Eleinte az idegen üvegeket összetörték, újabban azonban a fajtánként összegyűjtött palackokat a gyárak kicserélik egymás között.

A válogatás és a rekeszelés odafigyelést igénylő munkáját nem egy költséges gép, hanem egy erre a célra betanított munkás végzi. Itt nincs lehetőség léhűtősködni. A dolgozó árgus szemekkel figyeli a rekeszeket és az idegen testeket kiemeli a sorból és egy megfelelő sörösládába helyezi.

Napi nyolc órában.