„Tedd egy vödör vízbe, áztassad az üveget, aztán öt-hat óra múlva óvatosan húzzad le!” – szólt az első tanács. „Az ilyeneket hajszárítóval kell leolvasztani”- következett el a műanyag címkék kora. ”Betenni a mikróba, egy perc, és lehámozható”- állította a következő címkegyűjtő-guru. „Rakd az üveget a hűtőbe egy órára, tele vízzel, aztán kivéve pengével kapard le !” – így a legutolsó bölcselet.Tényleg, hogyan vezet a gyűjtőnek útja a(z) üvegen lévő címke meglátása és megszeretése eufóriás pillanatától addig, amíg végre e szerelem beteljesedvén, a papírdarabka – simán és sérüléstől ment – a kollekcióba kerül ?
Ha az embernek véletlenül nincs pár tucat sörfőzdében dolgozó rokona-ismerőse, lehetőleg a Palau-szigetek-Dzsibuti-Nepál-Guyana – régiókban, vagy nem puszipajtása a húsz éve megszűnt, egyetlen címkés hazai főzde tulajdonosának, akkor kicsit nehezebb a helyzete mint kezdő gyűjtőnek – és még a honi ős-címkék beszerzéséről nem is beszéltünk.
Nézzük hát a bolti polcokat, kirakatokat, konténereket, gondosan mérlegelve, akad-é valaminő újdonság a kínálatban ? E tekintetben nincs különbség a ma induló és a vén róka között, minden fertőzött példány egyként vizslatja az összes flakont, legyen az egy ártatlan, három-éve-ugyanolyan kommersz is, mert: mit lehet tudni ? Hátha rákerült tegnaptól egy betű, ami eddig nem volt rajta ? Szüntelen éberség jellemzi tehát a mániákust, és ha sikerül boltban, kukában, sörözőben, úton-útfélen egy reményteli, palack-nehezékre kényszerített darabot fölfedeznie-begyűjtenie, akkor a négy fal védelmében alapos szemrevételezés következik. A gyűjteményünk közelében legott benézzük a holmit, azaz remegő kézzel, visszafojtott lélegzettel vizslatjuk: ugye, nincs még ilyen? Idegen környezetben nem kockáztatunk, megkaparintani ! – ez az első reflex, legföljebb lesz (még) egy cserére valónk..
Eljutva a technikai beavatkozás stádiumáig, mérlegelendő, minő metódus is szükségeltetik az adott esetben? A legáltalánosabb, hajdan egyedüli módszer a vízben áztatás: végy egy vödröt, a szintén H2O-val töltött üvegeket helyezd belé, és pár óra múlva próbáld óvatosan, a csücskétől lefejteni azt. Ha makacskodik, tedd vissza, úszkáljon még. Mily felhőtelen volna életünk, ha a processzus evvel bevégződne ! Hat napi munka, a hetediken minden összeáll, forog - a Teremtő hátradől, az univerzum működik. A gyűjtőnek ennél kicsit nehezebb a dolga, először is, nem minden élethelyzetben oly természetesen ugrik kezünkbe egy cseber, a thaiföldi, portugál, dél-afrikai szállások némelyike például sovén módon egyáltalán nem gondol az ilyen, alapvető vendég-igényekre – ilyenkor pótmegoldásként lehet teletölteni a kádat (ha van dugója), konzultálni az értetlenkedő takarítónővel vödör dolgában, vagy egyéb, individuál agytornákkal élni: egyik legötletesebb megoldásunk a műanyag szeméttartóba helyezett dupla zacskó vízzel tele, mely a zuhanytálcán áll, benne az üvegek: biztos, ami biztos, mégse legyen három emeletnyi beázás, még van két napunk itt!
Ezek után a delikvens vár türelemmel (vagy a nélkül), időnként óvatos kísérletet tesz a papír eltávolítására az üvegről. Makacs ellenállás esetén javallott a környül lévő nedves közeg hőfokának emelése, esetleg a lúgos kémhatás, vagyis némi szappan belemorzsolása. Ezzel azonban vigyázzunk, a túladagolás veszélyes itt is, és nincs szomorúbb látvány, mint az emeleti ablakból magát levető gyűjtő, kezében valami péppel, ami nemrég még az ő élete egyetlen Sao Tomé-i címkéje volt.
A sikeres leáztatást utómunkák követik, simogatás, gyengéd csókok – de az elégedett pihegés előtt még leitatott kéjforrásunkat préselni kell, hacsak nem akarjuk azt az Északi-Középhegység dombortérképéhez használni. Ráhelyezzük tehát az Országh-féle négykötetest (2 kg/Volume.), esetleg a tévé lábát, és igyekszünk nem ottfelejteni.
A fentiek szerinti esetek azonban mára mind inkább egykor volt álomvilágot tükröznek –ó, azok a régi szép idők. A technika fejlődése erodálja a korábban felhalmozott tudást, tehát jobb minél később születni, ahogy J.W.Colbert írja (ő biztosan éjjel látta meg a napvilágot) - vagy tekinthetjük úgy, hogy a korszerűség=hőtechnikai bravúrok című képlet érvényesül napjainkban az alkalmazott címkészet terén is. Az agyafúrt sörgyártók - egyes szenvedély-beteg-társak szerint: azok az elvetemült összeesküvők - képesek műanyag fóliára préselni a kriksz-krakszaikat, amelyeket többnyire hajművészeti szolgáltatók villanyos szakszer-számával lehet csak lebontani. Áll a reményteli kollektor személy a neje hajszárítóját rászegezve a fekve tartott flakonra, és pásztázza a négyszer öt centit, amíg az hajlamos a válásra, a hátulját nyúlós szálak fognák vissza, de nincs kegyelem, viszlát, üveg ! Közben egyenletesen mozgatni kell a hőfúvó eszközt a felületen, továbbá az azt hordozó hengeres idomnak valahogy fixen kell állnia – miért nincs a gyűjtőnek három (vagy több) keze ?
A leoperált fecni, mit megkönnyebbülten tart gazdája – addig, amíg óvatlanul hozzá nem érinti bármely szilárd tárgyhoz, márpedig ilyenek szoktak lenni a működés terepén, s azzal legott örökre összetapadni látszik. Célszerű tehát a leválasztás pillanatában azonnal egy adekvát színű és méretű papírra simítani a friss szerzeményt. A simítás nem szokott elsőre sikerülni – viszont utána javításra nincs mód: legjobb, ha kinyújtott rétestésztán edz az ember.
Megesik, hogy a címkék legelvetemültebbje nem engedelmeskedik a fenti metódusoknak, ezen esetre a szakma fenoménjai, a mindent kipróbált címkecápák titkos ismerettára tud megoldást. A csapnál telitöltött ampullát hűtőben dermeszteni – riasztó halálfejjel ellátva: VIGYÁZZ, VÍZ! –, s kivéve azt hidegen éles borotvapengével (létezik még ilyen ?), vagy festékkaparóval lenyúzni: hidegenkezűség. A sikeres operációt ugyancsak a fentebb ismertetett utókezelés követi. Sörözőben ugyanezt úgy végezzük, hogy a pincér lendülő kezében a sörnyitót megállítjuk: kösz, hazajön üvegestől.
A gyűjtés sokszínűségét legújabb korunkban olyas eszköz bevetése is adja, mint a mikrohullámú sütő, amely nem más, mint a hajszárítós módszer szekrényes változata (és nincs a használati utasításban, hogy ez tilos, eltérően a papagáj és a macska benne szárítástól).
És „akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés” – dalolhatnánk Mozarttal, ám epikuroszi világunk tart tovább az ő elrettentő fejlődésében, így hát lesz még újabb fejezetem eme kiskátéba.
Gyűjtők, ne csüggedjünk ! Minden csapásra van válaszunk !
