2016. október hetedikén és nyolcadikán a legújabb kor Európa-közepe legnagyobb sör-központú összejövetele zajlott le a szlovákiai Martinban. A háromszáznál több látogató Hollandiától Örményországig, Dániától Görögországig terjedő régióból sereglett össze. Az előkészületek sokaknak napokig tartanak ilyenkor, hiszen a gyűjtők igyekeznek kincseik lehető legtöbbjét a „börze” nyilvánossága elé tárni. A péntek délutáni öt órás nyitás előtt már hatvan perccel megtelik a sportcsarnok parkolója, és igazi zsibvásár alakul ki, autók csomagtartóiból legott előkerülnek a poharak, sörös dobozok, alátétek, kupakok: a fékezhetetlen gyűjtői vértódulás nem várja meg a hivatalos nyitányt, máris kezdődik a cserebere. A világ egyik legdemokratikusabb fóruma ez, tisztességben megőszült nagyapák, feltűnő ékszeres családanyák, rasztahajú srácok - minden nem és korosztály, minden rassz képviselve van, civilben rendőr, ornitológus, vasutas, gimnáziumi tanárnő, bankmenedzser, háztartásbeli – egyként szenvedélyesen veti bele magát a szerzés mámorába.
A rövid szabadtéri előjáték után behatolva a csarnokba ki-ki szemet meresztve, hátán, vállán, fején hurcolva kincseit, keresi a saját nevével ellátott asztalát. Mi tagadás, ez az évente kétszeri seregszemle legszűkebb kapacitása: bejutni az adminisztráció vizesárkos-vasrácsos kapuján, és a hatalmas hodályban megtalálni azt az egy kvadrát méternyi, ideiglenes bázist. Lassan bejut mindenki, a legtaktikusabbak ilyenkor indulnak első rohamra, amikor a legnagyobb még a választék. Található itt vagy hatvan folyóméter korsóból, ötven mázsa alátétből, Eiffel-torony magasságnyi sörös doboz, és ezer más. Különös példányokból jó a felhozatal, akad, akit csak állatot ábrázoló sörcímkék izgatnak fel, más világháború előtti ódon üvegeket kutat, és nem extrémitás-csúcs az, akinek valamely teli üveg kell, azonos márkájú ivóedénnyel csakis. Működnek már a sörcsapok – idén az ígért hét márka helyett csupán négy, szerény kínálattal –, a tömeg a sörös rendezvények legfőbb attribútumával, a teli töltött műanyag pohárral spaciroz az asztalsorok között nem lankadván késő estig.
Asztalonként fölhevült gyűjtők lesik, milyen világszenzáció kerül eléjük, s kezdődhet az alku, nyolc címkéért öt alátétet adj, avagy egy líbiai korsóért (régi, szép idők, amikor ott létezett ilyen) nyolcvan (!!!) Eurót, tótul, angolul, oroszul, és nyelvi segédeszközként kézzel-lábbal folyik a tárgyalások sorozata. Akadnak nagy hazardőrök, akik a megrekedt árvitát félbe hagyják, számítva a szombat déli záróra siettető hatására – ha addig el nem kél a portéka. A nagy koncentráció közben azért lehet időt szentelni a rég nem látott cimborákkal beszélgetésre nagy internacionalizmusban. Itt-ott kisebb gruppokban szerb, lengyel, magyar és mindenfajta más népek tagjai lapogatják egymás hátát barátsággal, míg a lámpák oltása nem figyelmeztet az idő gyors múlására. Arról szó sincs, hogy ezzel véget érne a nap, a társas élet éttermekben, hotelok szobáiban zajlik még az éjszakába nyúlva.
Szombaton reggel nyolc óra körül a legtovább virrasztók is elfoglalják állásaikat újra az asztalok mögött, hiszen annyi kincs lehet itt még. Sokaknak akad néhány előre megbeszélt csereügyletük, mások a következő hasonló programokat egyeztetik. Aztán megint lehet ámulni az idő rövidségén, végül nekilátni a konténernyi rakományok bedobozolásának. Kisimult vonások, elégedett arcok mosolyognak mindenfelől – ez a két nap sem telt haszontalanul, az általános elégedettségen nem ront, hogy a közvélekedés szerint az idei eseményen kevesebb lehetett a látogató. Azért mindenki új kincsekkel megrakottan indul hosszú útjára hazafelé.
Folytatása következik! – intünk egymásnak búcsút autóinkból.
