A nyári vendéglős rendkívül figyelmes a vendégeihez. Már persze azt, akiről beszélek Mindenkinek, minden kívánságát teljesíteni akarja. Sőt a kívánságaikon túl is vigyáz a vendégeire: ügyel például arra, hogy a túl kövér vendég csakis sovány húst kapjon, hogy a gyomorbajos csakis fűszermentes főzeléket egyen és így tovább.

De hát sok baja van, lépten-nyomon tapasztalja, hogy szinte lehetetlen az embereknek kedvükre tenni bármit is. Ott van mindjárt az állandó zavar a legegyszerűbb dologgal, a sörrel. A legfinomabb sört tartja, tart világosat és barnát, ad üvegben vagy pohárban, illetve korsóban, mégis mindig akad olyan vendég, aki elégedetlen. Hol ez a baj, hol az. Például szüntelen baj van a habbal. Az egyik vendég azt mondja a pincérnek:

– Ez sör? A sör, barátom, habzik. Vigye vissza ezt a moslékot és hozzon nekem friss, habzó sört.

A másik meg így okvetetlenkedik:

– Miért hozza ezt a sört ilyen sok habbal? Azt hiszi, hogy engem be lehet csapni? Azt hiszi, hogy én kifizetek egy olyan pohár sört, aminek csak a fele sör, a fele meg levegő? Vigye vissza és eresszenek hozzá még sört.

A nyári vendéglős, ha látja, hogy valaki valamit kifogásol, mindig megkérdezi a pincért, hogy miről van szó. És amikor látja, hogy például a sörrel és a habbal is mennyi baj van, gondolkodik valami célszerű megoldáson. Így történt azután, hogy éppen tegnap megtalálta ebben a dologban is a helyes módszert, az egyedüli célszerű megoldást, s a következő rendelkezést adta ki a személyzetnek: „

– Mától kezdve a poharakat adják tele sörrel s egy külön kis csészében szolgálják föl a habot, kiskanállal. Hogy ki-ki annyi habbal igya a sört, amennyivel szereti.